Mesebirodalom

Állatmese (Lázár Ervin) Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeres-bogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen... de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égőzöld csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok, és reggel van, és ez a vörös nem más, mint a zöld szemű rém, a rémszemű róka. Na, minden izmom megfeszül, már ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgő hangon megszólal a róka. - Felséges úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam. Azért óvatosan hátrálok egy centit. Kettőt. Mi az, hogy felséges úr? A vörösséges meg folytatja. - A te félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked csak egy intésedbe kerül, hogy megszűnjék a mostani fejetlenség az erdőn. Még hogy félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor? Azért egy kicsit összecsikorítom a fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul. - De nem is kell felvillantanod a fogadat - folytatja a róka -, elég csak megrázintani hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi rendetlenkedő. Királyi sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos lengene a nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény... De hiszen akkor én... Lehetséges? - Sőt - folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását, felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendő.Az ám, a bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az egyszer biztos. De hogyhogy eddig... - A füledbe súgnám a panaszomat - mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy nem bántasz, közelebb merek menni hozzád. - Nem bántlak - mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást... De hát ez nyúlkarom... Fölordítok. - Nyúl vagyok! Nyúl vagyok! És máris futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan, de csak a semmit harapja. Futok, a lábam sem éri a földet. A nagy vörösség egy darabig liheg utánam, de csinálok néhány váratlan kanyart, és lemarad, mint a borravaló. Még hogy sörény, karom, bojtos farok, félelmetes fogsor!? Ó, te balgatag, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.

Ákombákom (Zelk Zoltán) Egyszer régen az irkámon, született egy ákombákom. Hát egyszer csak látom, látom: két lábra az irkámon, úgy indul el ákombákom. Azt hittem, már sose látom, oly messze ment ákombákom, de mikor az erdőt járom, ül az ágon ákombákom, s rajta van a nagykabátom. Szólok hozzá: "Ákombákom, mért vitted el a kabátom? Eső esik, mindig ázom, hideg szél fúj, mindig fázom... Légy olyan jó, ákombákom: add vissza a nagykabátom!" S képzeljétek, jövõ nyáron, eljött hozzám ákombákom: s visszaadta nagykabátom.

Aisopos (Kr.e. VI. sz.) Görög meseköltő. Időszámításunk előtt 600 körül élhetett. Rabszolgaság alól való felszabadítása után vándor mesemondóként élt. Elsősorban nem gyermekeknek írta állatmeséit, de értékrend fejlesztő hatása miatt az iskolai tananyagban megtartották. Meséit fordította, vagy átdolgozott formában írta többek között: Phaedrus, Jean de La Fontaine, Heltai Gáspár, Sarkady János. Meséi: A sas és a róka, A macska és a madarak, A békák, A szarvas és az oroszlán, A farkas és a kecskegida, A holló és a róka, ...

A hóember (Enyedi György) Fekete szén a szemem, szép sudár a termetem, orrom répa, nagy darab, a fejemen vaskalap. Szám is van, fülemig ér, hónom alatt seprûnyél, s hósubámon - még ilyet! kilenc apró gomb fityeg. Ág hegyérõl csöpp veréb szállt a vállamra elébb: arra volt kíváncsi tán, hogyan szelel a pipám?

Altató (József Attila)Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét- aludj el szépen, kis Balázs. Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs, vele alszik a zümmögés- aludj el szépen, kis Balázs. A villamos is aluszik, -s míg szendereg a robogás- álmában csönget egy picit- aludj el szépen, kis Balázs. Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább- aludj el szépen, kis Balázs.Szundít a labda, meg a síp, az erdõ, a kirándulás, a jó cukor is aluszik- aludj el szépen, kis Balázs. A távolságot, mint üveg golyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed,- aludj el szépen, kis Balázs. Tûzoltó leszel s katona! Vadakat terelõ juhász! Látod, elalszik anyuka. Aludj el szépen, kis Balázs.

A só (Magyar népmese) -Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken: – Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem? – Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány. – Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt. – Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt. – No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz? – Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony. – Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között.De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utána megy a királyfi, s beszól: – Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: – Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most se mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: – Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: – No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot. – Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király: – Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz? – Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. – No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? – Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az árva kislány és a hold (Lapp népmese) Volt egyszer egy szegény árva kislány. Idegenekkel élt, mert meghaltak a szülei. Jó gyerek volt. Munkaszerető, engedelmes. Ó, hogy szerette valamikor az anyja meg az apja! De a gazdái nem szerették. Kicsi volt még, de többet kellett dolgoznia, mint a felnőtteknek. Nappal annyi dolga volt szegénynek, hogy a vízhordás már éjszakára maradt. Messze volt a folyó, nehéz volt a vödör, nehéz volt a vödrök tartórúdja. Kicsi volt a leányka, alig vánszorgott a nehéz teherrel. A ruhája szakadozott volt, a lábán meg egy pár ócska tobork lötyögött. Amíg hazaért, sokszor letette a földre a nehéz vödröket, meg-megpihent egy kicsit, sóhajtozott meg sírdogált ott egyedül, kint a folyó partján, a hideg, szeles éjszakában. Nem volt élő ember, aki egy kedves szót szólt volna hozzá. Egyszer, amikor így csöndesen sírdogált, valaki a fejére tette a kezét: Ne sírj, kislányom! Gyere velem, nálam jó dolgod lesz! Nem kell vizet hordanod, nem kell nehéz munkát végezned, hanem játszhatsz a kis pajtásaiddal! Hátranézett a kislány, és látta, hogy a Hold beszél hozzá, a Hold jött le érte és hívta magához. És ő elment vele. Azóta nem hord vizet, hanem játszik, mint a többi gyerek. De a vízhordó rudat meg a vödröket felvitte magával a Holdra.

Anyám tyúkja (Petőfi Sándor)Ej mi a kõ! tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád hogy fölvitte a kend dolgát! Itt szaladgál föl és alá, még a ládára is fölszáll, eszébe jut, kotkodákol, s nem verik ki a szobából Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot, etetik, válogat a kendermagban, a kiskirály sem él jobban.Ezért aztán, tyúkanyó, hát jól megbecsülje kend magát, iparkodjék, ne legyen ám tojás szûkében az anyám. Morzsa kutyánk, hegyezd füled, hadd beszélek mostan veled, régi cseléd vagy a háznál, mindig emberül szolgáltál. Ezután is jó légy, Morzsa, kedvet ne kapj a tyúkhúsra, Élj a tyúkkal barátságba... anyám egyetlen jószága.

Anya dúdolja (Beney Zsuzsa)Azt kérdezed tőlem hogyan vártalak? Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget - ezer pici jelből tudtam jöttödet. Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret - pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek.Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget - mindenkinél jobban téged így szerettelek.

Hans Christian Andersen (1805-1875) Görög meseköltő. Időszámításunk előtt 600 körül élhetett. Rabszolgaság alól való felszabadítása után vándor mesemondóként élt. Elsősorban nem gyermekeknek írta állatmeséit, de értékrend fejlesztő hatása miatt az iskolai tananyagban megtartották. Meséit fordította, vagy átdolgozott formában írta többek között: Phaedrus, Jean de La Fontaine, Heltai Gáspár, Sarkady János. Meséi: A sas és a róka, A macska és a madarak, A békák, A szarvas és az oroszlán, A farkas és a kecskegida, A holló és a róka, ...

A török és a tehenek (Móricz Zsigmond) Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet. Nem is tudta Mehemed, milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed lát egy csomó tehenet. "Én vagyok a Mehemed!" "Mi vagyunk a tehenek!" Csodálkozik Mehemed: "Ilyenek a tehenek?" Számlálgatja Mehemed, hányfélék a tehenek. Meg is számol Mehemed háromféle tehenet. Fehéret, feketét, tarkát, "Meg ne fogd a tehén farkát!" Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek.

Bálint Ágnes (1922-) József Attila díjas író, szerkesztő, dramaturg. 1941-ben jelent meg első meseregénye az "Elvarázsolt egérkisasszony", majd 42-ben a második "Cimborák" címmel. A Magyar Televízió első gyermekműsor-szerkesztője. A televízióból jól ismert TV- maci-t is neki köszönhetjük többek között. Meséi nagy sikerrel mentek a televízióban. Például a "Mi újság a Futrinka utcában?", "Mazsola", "Frakk a macskák réme", "Kukori és Kotkoda". Fordításai : Garfield, Rumcájsz a rabló, Állatolimpia, Kacsa Kázmér kalandjai, Herakles. Meséi, meseregényei : Fánni a modern tündér, Elvarázsolt egérkisasszony, Cimborák, Mi újság a Futrinka utcában?, Mazsola, Frakk, Kukori és Kotkoda, Vizipók csodapók, Magyar Népmesék sorozat, Vizitündér, vizimanó, ...

Bátor kiskakas (Bolgár mese) Pesó apó kis szamarán hazafelé tartott a vásárból. Zötykölődött a nyeregben, és dúdolgatott valamit. Amint a falu szélén folyó patak fahídjához értek, ösztökélni kezdte a szamarat: - Gyorsabban, gyorsabban! - És rákiáltott: - Gyerünk, Markó! Szaporábbra fogta a lépteit Pesó apó szamara, de mire átporoszkált a hídon, a bal hátsó lába patkója beakadt egy hasadékba, és leesett. Úgy villogott a híd deszkáján, mint egy ezüst félhold. A cár nyári palotája felől éppen arra tartott egy aranyozott hintó. Két fekete ló húzta, homlokukon piros csillag, farkuk a földet söpörte. "A cár hintaja közeledik" - mondta magában az öregember, és leterelte a szamarát az útról. Lovasok száguldottak el mellette. Szikrázott a föld a lovak patái alatt. Az öregember hosszan bámult a lovasok után, akik a hintót kísérték. Hanem egyszer csak, ha hiszitek, ha nem, az aranyozott hintó megállt a híd kellős közepén. Kinyílt az ajtaja, egy koronás fej hajolt ki rajta, és valamit parancsolt a legközelebbi lovasnak. Az leugrott a lováról, lehajolt, felvett valamit a földről, és odaadta a kinyúló kéznek. Kisvártatva a hintó is, a lovasok is elporzottak a kanyarban, és eltűntek az öregember szeme elől. - Ugyan mit találhattak a hídon? - dünnyögte csodálkozva Pesó apó, és megcsapkodta a szamarát, de az bizony csak sántikálva baktatott. Pesó apó lekászálódott a nyeregből, megvizsgálta a szamár lábát, és amikor látta, hogy az egyik patkó hiányzik, megcsóválta a fejét, és szomorúan vezette Markót hazafelé. Kunyhója apróudvarába érve kivette az inge elejéből a zsebkendőbe kötött aprópénzt, megszámolta, látta, hogy nem futja egy új szamárpatkóra, és keservesen felsóhajtott: - No, most aztán mihez kezdek ezzel a lesántult Markóval?Pesó apónak volt egy sárga csizmás, borzas farkú, bátor kiskakasa. Hát az csak odaállt a gazdája elé, és így szólt: - Miért sóhajtozol, Pesó apó? Fel a fejjel! Én láttam, ki vitte el a mi Markónk patkóját. Ne legyen Kukorék a nevem, ha vissza nem hozom! A kevély kiskakas elindult a cár udvarába. Ment, mendegélt, míg egy folyóhoz nem ért, amelyen sem gázló, sem híd nem volt. Megállt a parton, s gondolkodott erősen, hogyan keljen át. Gondolkodott, töprenkedett, végül így szólt: - Ejnye, no, hát mit tétovázom én itt? Azzal nekiveselkedett a borzas farkú kiskakas, kinyújtotta a nyakát, kitátotta a csőrét, és inni kezdett. Kiitta az egész folyót, és szépen átsétált a túlsó partra. Tovább folytatta az útját. Egy sűrű, sötét erdőbe ért. Egyszer csak egy oroszlán termett előtte, és csúnyán rávicsorgott. - Hé, te két lábon járó csodabogár, ki engedte meg, hogy belépj az én erdőmbe? Fordulj vissza, mert különben bekaplak! - Szeretném én azt látni! - hetvenkedett a kiskakas. - Tágulj innen az utamból! Az oroszlán kitátotta a száját. - Ejnye, mordizomadta! - fortyant fel a kiskakas. - Nem hordod el magad tüstént? Azzal kinyújtotta a nyakát, belevágta a csőrét az oroszlánba, s egy szempillantás alatt lenyelte. Késő este ért a borzas farkú kiskakas a cár udvarába. Átröpült a kerten, s egy faágra telepedett éppen a cár hálószobájának nyitott ablaka alá. A cár feje mellett egy üvegasztalkán ott villogott Pesó apó szamarának patkója. - Kukurikúúú! - rikkantotta a kiskakas, és meglebbentette a szárnyát. A cár összerezzent és kimeresztette a szemét. - Ki háborgatja felséges álmomat? - mordult fel dühösen. - Én! - felelte a kiskakas. - Mit akarsz?- A patkót! - Nem adom! Ez hozza meg a szerencsémet! - felelte a cár, fölkapta a patkót az asztalkáról, és a kebelébe rejtette. Akkor a kiskakas még nagyobbat kukorékolt. - Meddig akarsz itt kukorékolni? - kérdezte a cár. - Egész éjjel nem hagylak aludni, ha vissza nem adod a patkót! - Úgy? - mordult rá fenyegetően a cár, és háromszor összeütötte a tenyerét. Abban a szempillantásban berontott a szobájába kilenc udvaronc, és térdre borultak. - Mit parancsolsz, felséges urunk? - Először is: fűtsetek be a nagy kemencébe, ahol az egész hadseregem kenyerét sütik. Másodszor azt parancsolom, hogy fogjátok meg ezt a kiskakast, és vessétek a tüzes kemencébe. Amint parancsolta a cár, az udvaroncok úgy is cselekedtek. Begyújtottak a nagy kemencébe, s amikor már térdig ért a parázs, belevetették Pesó apó kiskakasát. A kiskakas azonban nem ijedt meg; amint a parázsra lépett, eltátotta a csőrét, és így szólt: Folyó vize, gyere ki, oltsd a tüzet ideki! Pusztuljon a parazsa, meg ne égjen Pesó apó kakasa! Alighogy ezt kimondta, az egész folyó kicsobogott a torkán, és elöntötte a kemencét. Mind eloltotta a parazsat. Másnap reggel épen, egészségesen ugrott ki a kiskakas a kemencéből. Egész nap a kertben sétafikált, a dúló-fúló cár ablaka alatt. Este meg, alighogy őfelsége elaludt, megint nagyot kukorékolt. - Mi az már megint? - pattant fel a cár. - No, megállj, móresre tanítalak én téged! Azzal megparancsolta az udvaroncainak, hogy vessék a kiskakast a vadállatok ketrecébe, amely tele volt éhes farkasokkal és vérszomjas rókákkal. Nosza, be is vetették, de a kiskakasnak a szeme sem rebbent. Kinyitotta csőrét és így kiáltott: Oroszlánom gyere ki, sok a róka, éhes farkas ideki! Az oroszlán nyomban kiugrott, s egykettőre megfojtotta a rókákat és farkasokat.A kiskakas meg épen, sértetlenül röppent ki a fenevadak ketrecéből. Harmadnap éjjel megint nagyot kukorékolt a palota nyitott ablaka alatt. A cár végre beadta a derekát, mert látta, hogy senki sem szállhat szembe egy ilyen bátor kiskakassal. Elővette a patkót a kebeléből, a kiskakas nyakába akasztotta és ráförmedt: - Itt a patkód! Pusztulj a szemem elől! A kiskakas hazaindult a falujába, hogy megörvendeztesse a búnak ereszkedett Pesó apót, az oroszlán meg visszatért az erdőbe.

Békanóta (Fésüs Éva)Békakirály papucsának elveszett a párja, nézi erre, nézi arra, seholse találja. Kereste a gyereke, ebihalak serege, egy se lelte, úgy elnyelte fekete tó feneke! Szalajtották a kis gyíkot, nézze meg az árkot, keresték a náderdõben szitakötõ lányok. Kereste a gyereke, ebihalak serege, egy se lelte, úgy elnyelte fekete tó feneke!Nem találják a papucsot sehol a világon, ezért ugrál békakirály ma is mezítlábon! Kereste a gyereke, ebihalak serege, egy se lelte, úgy elnyelte fekete tó feneke! Brekeke!...

A csavargó csillag (Szász Imre) A kis csillag először körülnézett, hogy nem látja-e senki. Egész kicsi csillag volt, még nem is kapott helyet az égen, igazán nem tartotta szemmel más, csak a csillagok legfőbb bírája, a nap. De most a nap sem tartotta szemmel, hiába, ő sem tud mindenre figyelni. No meg világos nappal volt, s olyankor a csillagok alig-alig látszanak. Nemrég még esett, s a kis csillag most sóváran nézte a szivárványt. Aztán meg egyszer körülnézett, hogy nem látja-e senki, és lecsúszott a szivárványon. Még csak nem is a közepén, a sárga sávon csúszott, hanem a tetején, a piroson. Egyre gyorsabban csúszott, egyre gyorsabban, és sietnie is kellett, mert a szivárvány már vékonyodni kezdett, és félős volt, hogy egyszerre eloszlik. Így érkezett le a földre. A szivárvány lába éppen egy mocsárba ért, oda csúszott bele a kis csillag. Úszni ugyan nem tudott - a csillagok általában nem tudnak úszni -, de szerencsére a víz nem volt mély. Kikapaszkodott a partra, és szedegette le magáról a hínárt meg az iszapot. Egyszerre észrevette, hogy a fűből nézi egy béka. - Megfázom - mondta. - Én leszek a beteg csillag. - Furcsa - felelte a béka. - Én sose fázom meg a vízben. De menj, kérdezd meg a kígyót. Róla azt tartják, hogy ért a gyógyításhoz, de én nem hiszem. - Nem tudom, hol a kígyó. Kérlek, vezess oda hozzá. - Majd bolond leszek! - mondta a béka bosszúsan. - Ne csúfolódj velem - és beleugrott a vízbe. A kis csillag csodálkozva nézett utána. "Mi baja lehet? - tűnődött. - Először egész kedves állatnak látszott." Lassan elindult a fűben. A fű nedves volt, a kis csillag szaporán kapkodta ágait, és úgy érezte, mindjárt fájni fog a feje. De nem fájt. A fűzbokorból egyszer csakelőbukkant egy tapsifüles állat. - Te vagy a kígyó? - kérdezte a csillag. - Hát nem látod, hogy nem én vagyok a kígyó? - mondta méltatlankodva. - Nem látom. - Én nyúl vagyok. - Mondd meg, hol találom a kígyót. A nyúl dühös lett: - Kérdezd meg a gólyától. A kígyókkal ő foglalkozik. - És milyen a gólya? - Hosszú lábú, és nagyon okos. Azzal a nyúl el is tűnt, s a kis csillag továbbindult. A nagy madarat a sás mellett már messziről meglátta. "Hu - gondolta -, hosszú lába van, de nem látszik nagyon okosnak!" Azért megszólította: - Kedves gólya, hol találom a kígyót? A gólya fél szemmel a fűbe sandított. - Azt én is szeretném tudni. Te is kígyót eszel? - Nem - tiltakozott a kis csillag rémülten. - Én fényt eszem. De beleestem a mocsárba, és attól félek, megbetegszem. A kígyó állítólag tud gyógyítani. A gólya megnézte: - Egészséges csillagnak látszol, és a kígyó nem tud gyógyítani. De menj a rokonaidhoz, a tengeri csillagokhoz. Azok majd vigyáznak rád. Mit keres egy ilyen kis csillag egyedül a földön? Csőrével mutatta, hogy merre kell mennie. A kis csillag elindult. Éjjel-nappal ment, erdőkön, hegyeken, mezőkön át, és sokszor sírdogált, mert félt egyedül. De nappal mindig elbújt a bokrok közé, hogy a nap meg ne lássa, és meg ne büntesse.Egy bokorban talált rá a katonatiszt, aki lovon arra jött. Leszállt a lóról, és azt mondta: - Micsoda csillag! Kitűzöm. Ilyen kitüntetése nincs a tábornoknak se. Én leszek most már a tábornok. A csillag égette az ujját, de azért kitűzte. És egyszerre úgy érezte, mintha kardot döftek volna a szívébe, mert igazi csillagot csak a jók és bátrak viselhetnek, ez a tiszt pedig se jó, se bátor nem volt. Fájt, égette a csillag, de nem akarta levenni. Végül aztán mégsem állta tovább, letépte a melléről, és a porba hajította. Ott találta meg a színésznő, mikor arra jött kocsiján. - Csillag! Aranycsillag! Kitűzöm a hajamba, és én leszek a legszebb és legnagyobb színésznő! Neki is perzselte az ujját, de azért tükörrel a kezében feltűzte. Abban a szempillantásban leégett az összes haja, mert a színésznő bátor volt ugyan, de nem volt jó. A kis csillag leesett a földre. "Furcsa dolgok - gondolta. - Lehet, hogy mégsem vagyok beteg. Egyszerűen csak csillag vagyok." Vándorolt tovább. éppen egy nagy város széléhez ért, mikor találkozott a tolvajjal. A tolvaj bátor volt, és jó is lett volna, ha nem lopott volna. - De szép csillag! - mondta. - Jó volna nekem. De nem tudom, az enyém lehet-e, hiszen nem loptam, hanem találtam. Ámbár - és vállat vont - ha az ember talál valamit, és nem adja vissza a tulajdonosának, az annyi, mintha lopná. Azzal felvette a csillagot. De a csillag tüzes volt, megégette a kezét, s a tolvaj ujjai úgy elmerevedtek, hogy többé nem tudott lopni. Kénytelen volt rendes munkát vállalni, és beállt egy fatelepre éjjeliőrnek. A kis csillag pedig csak ment tovább. Most már egyre jobban félt, és egyre inkább szeretett volna hazamenni az égboltra. Fáradt is volt, s imitt-amott be is piszkolódott. Éppen egy sötét erdőn át vándorolt éjjel, mikor valaki rászólt a magasból: - Hát te mit keresel itt, kis csillag? - A bagoly volt, az éjszaka vándora. - Te ismersz engem? - kérdezte a kis csillag örvendezve. - Persze hogy ismerlek. Eleget láttalak odafönn. Csak azt nem tudom, mit keresel itt. Mindenkinek megvan a maga helye. Nekem például eszembe sem jut, hogy felmenjek az égre csillagnak. A bagoly szeretett bölcselkedni, de a kis csillagot ez nem érdekelte. - Rokonaimat, a tengeri csillagokat keresem - mondta. - Nem tudod, hol találom meg őket? - A tengerhez hamar odaérsz, de a tengeri csillagról nem tudok semmit. A kis csillag másnap éjjel csakugyan odaért a tengerhez. A nagy víz telides-teli volt a fenti csillagok tükörképével. - Ó - mondta boldogan a kis csillag -, ti vagytok az én rokonaim! - Nem - felelték a tükörképek -, mi csak a testvéreid képe vagyunk a vízen. Mi vagyunk a csillagok árnyéka. - És a tengeri csillagok? - kérdezte a kis csillag elszontyolodva. - A tengeri csillagok - szólt közbe egy kotnyeles repülőhal - lenn élnek a vízben. Majd szólok nekik. Alá is merült, és kisvártatva előbukkant a legöregebb tengeri csillag : puha testű, csillagforma, szúrós állat. - A gólya azt mondta, te vagy a rokonom - fordult feléje a kis csillag. - Tudod, a gólya, az a tudós állat. - A gólya - legyintett egyik ágával a tengeri csillag. - Nem tudós az, csak nagyképű.Annyit beszél és magyaráz, hogy mindenki tudósnak tartja. Minket sose látott, csak hallott rólunk, s azt hitte, hogy a tükörképek a tengeri csillagok. Ide figyelj, kis csillag, nem mindenki rokonod, aki hasonlít hozzád. Nem vagyunk rokonaid sem mi, sem a hópelyhek, se a csillagvirág. A te rokonaid odafönn vannak. - És hogy jutok oda? - kérdezte a kis csillag pityeregve. - Nagyon egyszerű - mondta a tengeri csillag. - Ahogy lejöttél. - A szivárványon? Hol a szivárvány? - Ott - mutatott egy sziklán túl a tengeri csillag. - A tengeren mindig van valahol szivárvány. A szivárvány csakugyan ott emelkedett a magasba. - Köszönöm - mondta a kis csillag, és elindult fel a szivárványon. De most már alul, a zöld csíkon ment, hogy vissza ne csússzon véletlenül.

Benedek Elek (1859-1929) Újságíró, író. A magyar meseirás, és gyermekirodalom megteremtője volt. Fontosabb kötetei közé tartoztak a "Székely Tündérország", "Székely mesemondó", Illetve a "Magyar mese-és mondavilág". Jelentősebb mesefordításai a kék, piros, ezüst, és arany mesekönyvek. Szerkesztője volt "Az Én Újságom" a "Jó Pajtás", illetve a "Cimbora" gyermek-ifjúsági lapoknak. Ifjúsági könyvsorozatot indított, amely "Benedek Elek kis könyvtára" néven indult. Meseátdolgozásai: Ezeregyéjszaka, Grimm mesék. Meséi: Többsincs királyfi, Jégország királya, A hétszépségű királykisasszony, Csali mese, ...

Csipkerózsa (Jakob Ludwig Karl) Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták: - Ó, ha nekünk gyerekünk volna! De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményrol is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja: - Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni. Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is. Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévok legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta: - Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia. Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg. - Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre! Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették. Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott: - Halljátok a szavamat, király és kir5r4ályné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem! Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet. A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira. Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz. - Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudokrajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendos álom. Ettol fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában. A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra. - Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát. Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai. "Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után;vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengo fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba. A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kopadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsot: az vezetett fel a toronyba. Megállt a tövében, és fölnézett a szuk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcso szuvas fokai. Eloször egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó elott, annak a résein szurodött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstol: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit. - Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába. Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte: - Mit csinálsz, anyó? - Fonok - felelte az öreg. - Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az? - Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra. - És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted? - Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbrol, ha olyan kíváncsi vagy rá. A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült. És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyoben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon. Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évrol évre magasabbra nott, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem. Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedikjavasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyöru szép királylány alszik, Csipkerózsa a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé. Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsa hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erosen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett. egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát. A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték. Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk. Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt: - Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát! A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult abozótnak. És ahogy oda ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak elotte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának. A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a házteton fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak. Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak. A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremrol teremre, szobáról szobára a néma, százesztendos csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcson, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát. Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbuvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet o még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta. Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:- Ki vagy te? A királyfi pedig felelte: - Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet. Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtatta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki elottük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükbol a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot. A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Csillag és herceg (Puskás Martina, beküldött) Hol volt, hol nem volt, de azért mégiscsak van egy lány, valahol a széles óceánon túl, ott, hol a szeretet lakozik. Ezt a lányt úgy hívják, hogy Csillag. Na, képzeljétek gyerekek a mesém most erről a lányról fog szólni. Figyeljétek csak! Nos ez a nevezetes leányzó, Csillag, nem mindig lakott ám itt köztünk a földön. Sokáig a Nap volt apukája és a Hold az anyukája, ő meg fenn játszadozott szikrákat szórva az égbolton. Egy napon… Mondon egy napon, mikor épp esti táncocskáját lejtette meglátott ám valakit a földön. - Micsoda ragyogó hercegecske! - csattant fel, és a szikráit csak úgy szórta szerte a világba, azok meg úgy beragyogták az eget, hogy a hercegecske mindjárt fel is nézett az égre: - Óh, minő káprázat. Mi lehet ez? De addigra füleihez elért az óvatlan Csillagocska felcsattanó hangja is, s máris így szólt hercegecskénk: - Óh, nem mi. Hanem ki! És valahogyan, ki tudja miért, honnan, honnan nem, de a csengő szavak nem csak a fülét ütötték meg, a szikrák nem csak a szemeit égették, hanem a szívét is. Igen ám, de a csillagocska útját tovafutva már nem látszott.- Hát most mitévő legyen szívem? S ha már így esett, hogy a hercegecske beleesett a szerelme, valahogy a szerencse is mellé szegődött: - Mit lógatod az orrod hékás? - szólt valaki hozzá. Körbenézett, de nem látott semmit. - Itt vagyok fenn a fácskán, csak sötétkék színemmel beleolvadok az éjbe - s azzal megrázta magát, csak úgy hullt az aranypor. Egy madárka volt, egy kék madár. A hercegecske persze hogy így már látta, hogyne látta volna, de jól tette, hogy picit lehunyta szemhéjait, oly vakító volt az a fény. A madárka odaröppent a vállára: - Tudom én mi bajod van neked, hallod-e? S választ se várva folytatta: - De segítek én neked! - ekkor, ha a hercegecske madár lett volna, biztosan ő is elrepül. És lássatok csudát, el is repült. A kék madár meglegyintette ugyanis a fiút - mert hát csak az egy hercegecske -, s azzal szépen madárrá is változtatta. - No én továbbállok, te meg csak szállj fel ide a helyemre, s várd a holnap estét, amikor táncába kezd a Csillagocska. - Várok én, várok - azzal huss mindketten szárnyra kaptak. A fiú, vagyis most már madár, álltó éjjel s álltó nappal le se hunyta szemeit. Aztán eljött az éj, s a távolban már látta a Csillagocskát, amint elkezdte szédítő, gyönyörű táncát a sötét égbolton, hogy szikrácskáival bearanyozza azt. Uccu neki, madarunk máris röppent felé. Maga iscsodálkozott, hiszen a szélnél is sebesebb volt, és szárnyaiból ezüstpor hullott. És össze is találkoztak. Képzelhetitek a meglepést! Hogyhogy, hogyhogy nem - nem tudom miről beszélhettek, mert messze voltak, hogy halljam őket, de csodás táncukat láttam -, egymásba szerettek. Mivel a nagy feltűnést nem szerették - s higgyétek el az a tánc elég feltűnő volt, én láttam -, inkább úgy döntöttek a földön keresnek maguknak otthont. S Csillagocska lány lett, a madár meg újra fiú. Azóta csak annyi hírt hallottam felőlük, hogy boldogok, és tudom örökké fognak élni, egy soha véget nem érő mesében.

A csodapatika (Lázár Ervin) - Mit nem képzel?! - ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén. - Hogyhogy mit képzelek?! - emelte fel a hangját az első vevő. - Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?! - De az - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh. - Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában? - Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos - mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh. - Mit érdekel engem a cégtulajdonos - háborgott az első vevő -, nekem aszpirin kell, és kész. - Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?! - Mi a szöszt árulna mást egy patikában? - mérgelődött az első vevő. - Embernek fia - mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh -, ez nem a test, ez a lélek patikája. Az első vevő szemében érdeklődés csillant. - Lelki bajok ellen? - Igen -mondta Rimapénteki Rimai Péntekh. Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó. - Tisztelt barátom - folytatta kissé ünnepélyesen -, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon! - Hogy őszinte legyek - toporgott izgatottan az első vevő -, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában... bár reménykedem... de reményeimet ki sem merem mondani. - Mondja csak bátran - biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh. - Netalántán irigység, gőg, nagyképűség, gyávaság, káröröm, rosszindulat... Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta: - Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim. - Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere? - Van - mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh. Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében. - Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon. Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját. - Van egy bökkenő - mondta. - Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt! - Annyicska csak - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.- Úgy érti... - tátotta el a száját az első vevő. - Úgy - bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh. - Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő. - Mit? - Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára. - Már miért ne történhetne meg? - Mert azt hiszi saját magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen hogy rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok. - Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul. - Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges! - De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett. - Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot. - Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc! Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, azután a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr! Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen haragez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, ennyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni. Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs! Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem? Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg bújában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.

Csizmás Kandúr (Grimm-testvérek) Volt egyszer egy szegény legény, volt neki egy macskája, macskán kívül volt még néki egy pár roggyant csizmája. Szólt a macska: Kedves gazdám, add a csizmát, elmegyek! Megkérem a király lányát, hogy boldogok legyetek! Elindult a Csizmás Kandúr, mától kezdve így hívták. Lát az úton, az út mellett legelésző sok birkát. Szól a kandúr: Hé, te pásztor! Bárki kérdez, hogy kié, mondd hangosan, ha jót akarsz, hogy a Csizmás Kandúré! Ment tovább a Csizmás Kandúr, látta, ott egy halastó. Benne állt egy öreg halász, kosarastól, hálóstól. Szól a kandúr: Hé, te halász! Bárki kérdez, hogy kié,mondd hangosan, ha jót akarsz, hogy a Csizmás Kandúré! Ment tovább a Csizmás Kandúr, sarkantyúsan, peckesen, és a szeme megakadt egy aranyszőrű ménesen. Szól a Kandúr: Hé, te csikós! Bárki kérdez, hogy kié, mondd hangosan, ha jót akarsz, hogy a Csizmás Kandúré! Ment tovább a Csizmás Kandúr, megkereste a királyt. Földig hajolt, ahogy illik, s érces hangon így kiált: Gazdám küldött, jó királyom, hallotta, hogy lányod szép! Éppen ezért énáltalam most megkéri a kezét! Nagyot néz az öreg király: aztán gazdag a gazdád? Tudhatod jól, a királylányt mindenkihez nem adják! Szól a kandúr: Jó királyom, üljünk be a hintóba, majd hiszel a két szemednek, ha nem hiszel a szóba. Be is ültek, s láttak sorban birkanyájat, halastót, ménest! S hogy a király kérdi, pásztor, halász mind így szólt: Neki adhatod a lányod, ez itt mind egy nagy úré, csizmában jár a macskája, vagyis Csizmás Kandúré!

Csirip és a vadgalambok (Lizicska Dóra, beküldött) Hegyek között, egy kicsi házban élt egy öreg néne. Minden este búzát szórt ki a tornácon, szerették is a környék madarai, a néne pedig boldogan gyönyörködött bennük. Egy nap Csirip és a többi madár mellé szegődött néhány vadgalamb. Meglátták a kövér magokat, és mindjárt odarepültek szemezgetni belőlük. Amikor Csirip is odaszállt volna, a galambok perlekedni kezdtek vele. - Mit képzelsz magadról, te kis mihaszna? Először mi eszünk, mi sokkal előkelőbbek vagyunk. A maradék a tiétek lehet. Csirip hát csendban várt a sorára. Ahogy a két galamb csipegetett, egyszercsak ugyanazt a szép, kövér búzamagot nézték ki mindketten. -Az az enyém. -Hogy gondolod? Az a szép szem csakis engem illet. Nyomban összeverekedtek azon az egy szem búzán. Csirip hamar megunta a vitát, és lecsapott a magokra. Nem válogatott, jó volt neki a kisebb mag is, de a nagyokat sem vetette meg. Jól lakott hát hamarosan. A két galamb pedig azóta is veszekszik azon az egy szem búzán, hacsak meg nem unták azóta.

Csukás István (1936-) Író, rendező, operatőr. A hatvanas évek közepe felé kezd a gyermekirodalom felé fordúlni. 1968-71-ig a Magyar Televízió munkatársa, majd 1978-85-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője. Verses meséi, mesejátékai, gyermekregényei jelennek meg. Ágacska címmel nagysikerű színdarabot írt. 1975-ben a "Keménykalap és krumpliorr" az év gyermekfilmje lett. Számtalan meséjét rajzfilmesítették meg. Meséi, mesejátékai, regényei, rendezései : Csicsóka és a Moszkitók, Kutyánszky Kázmér, a versíró kutya, A nagy ho-ho-ho-horgász, Pom Pom meséi, Süsü, a sárkány kalandjai, Keménykalap és krumpliorr, Le a cipővel!, Süsüke, a sárkánygyerek, Ágacska, Mirr-Murr kalandjai, Utazás a szempillám mögött, ...

A fazekas szerencséje (Indiai mese) Mahila-Ropja városában élt egyszer nagyon régen élt egy fazekas. Ott lakott a fazekasok utcájában, ahol sok cserép hevert szanaszét. A fazekas nagyon jó vásárból tért haza, s mivel sok pénzt keresett, örömében többet ivott, mint amennyit elbírt. Részegen botorkált a fazekasok utcájában, elesett és bevágta fejét egy tört cserépdarabba. Menten eleredt a vére, csúnya seb lett a homlokán, ráadásul fertőzést is kapott. Az ijedtségtől hamarosan kijózanodott, de akkorra már elmérgesedett a sebe, s nem győzte gyógyítani. A sebhely sok éven át ott maradt a homlokán. Telt-múlt az idő s abban az évben alig volt termés. A szárazság nagy nyomort szült, az emberek éhen haltak, járvány is tizedelt. A fazekasnak is rossz éve volt. Ezért aztán, amikor király zsoldosai katonákat toboroztak, ő is jelentkezett. A zsoldostábort a király sokszor meglátogatta, s amikor a fazekas homlokán a nagy sebet meglátta, így gondolkozott: - Kiváló hős lehet ez az ember! Valami nagy csata emlékét hordozhatja a homlokán. A fazekasnak előléptetést, kitüntetést rendelt és nagy megkülönböztetéssel vették körül ezután a katonák is. Mindenki irigyelte, de nem mertek belekötni bajtársai, mert féltek erejétől, ki nem mondott és be nem bizonyított hősiességétől. A bajt mindig baj kíséri. Az éhínség és járvány után kitört a háború is. A király kiadta a parancsot a hadba szállásra. A kaszárnyaudvaron ott álltak a felszerelt elefántok, tevék és lovak, a hadsereg megszemlélésére eljött a király. A fazekast nem felejtette el. Maga elé hívatta és így szólt hozzá: - Melyik csatában szereztél ilyen nagy érdemeket? A fazekas elmosolyodott és így szólt: - Nem vagyok én harcos, a kézművesek kasztjába tartozom, uram, királyom! Egy nagy vásár emléke a seb, mert akkor sokat ittunk és támolyogva tértem haza. Ráestem egy cserépre, az okozta a nagy sebet homlokomon. A király elszégyellte magát önmagaelőtt, amiért nem kérdezte előbb a zsoldost, s azt hogy ekkorát tévedett. Szólt a testőrparancsnoknak: - Dobjátok ki a fazekast! Még engem is megtévesztett harcias külsejével. - Óh, uram királyom - kiáltott fel a fazekas - értek én a verekedéshez! - Csalódtam benned!- mondta a király. - S lehet, hogy most is tévesen ítélem meg harciasságodat, de azért csak menj előlem! Egy testőr nevetve fordult a mellette állóhoz és így szólt: Megjárta a fazekas, mert megmondta az igazat. Király kegyét elvesztette, gyárthat újra fazekat. A király pedig azt mondta: - Igaza van! De nekem is igazam van, mert helyes a szólás: Az oroszlán fiai közt egyszer felnevelt egy sakált. Bátor lett, mígnem egyszer megjelent az elefánt.

Hogyan született az északi fény? (Észt népmese) Élt egyszer egy földesúr, aki a leghidegebb téli időben is minden csütörtökön este elment hazulról, s csak hajnalban tért vissza. Az uraság szigorúan megtiltotta, hogy bárki elkísérje útjára. Maga fogta be a lovat, és még a lószerszámot sem mutatta meg senkinek. Az egyik istállófiú azonban elhatározta, hogy kitudja az úr titkát. Egyik csütörtök este belopódzott az istállóba, s behúzódott az egyik sötét sarokba. Nem kellett sokáig várnia. Egyszerre megvilágosodott a nagy istálló, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna meg, s belépett az úr. Kihúzta a szánját, amely úgy ragyogott, mintha aranyból lett volna. Míg az úr befogta a lovat, a fiú bebújt a szán alá, és jól megkapaszkodott. Gazdája közben takarót terített a lóra meg a szánra, nehogy a szokatlan fényesség feltűnjön a cselédségnek. Azután az uraság felült a szánra, s nagy sebesen elindultak - egyenesen észak felé. Egyszercsak eltűnt a takaró a szánról meg a lóról, s úgy ragyogott minden, mintha égne. Hirtelen mindenfelől urak és asszonyságok vágtattak elő fénylő fogatokon nagy csengés-bongás közben. Versenyt hajtottak egymással, mintha ezer rubelekbe fogadtak volna. Ekkor vette csak észre a fiú, hogy az úr a felhők fölé vitte, s a felhők nagy, csendes tavakként úsztak alattuk. Kis idő múlva megfogyatkoztak a szánok, s gazdája így szólt a szomszéd úrhoz: - Testvér, ha a többi északi fény hazament, menjünk mi is! - Az úr és a szolga repültek hazafelé a szánon. Másnap azt beszélték az uradalmi emberek, hogy soha életünkben nem látták így villogni az északi fényt, mint a múlt északa. A szolga azonban úgy tett, mint aki semmit nem tud. Nem beszélt senkinek az éjjeli útról. Úgy hírlik, csak az unokájának mesélte el öreg korában, s annak a szájából terjedt el az eset. De mind a mai napig vannak még, akik északi fényként járják az égboltot, s ha télvíz idején azt látod, hogy nagyon villog az északi fény, akkor szánverseny zajlik az égben.

Egérmese (Csukás István) Dohogott az egér: sosincsen friss kenyér! Ahogy mondom, ezért dohogott az egér. A boltba bandukolt, csukva volt az a bolt. Ahogy mondom, úgy volt, csukva volt az a bolt. Végül is mit csinált? Hát morzsát rágicsált! Egyebet nem csinált, csak morzsát rágicsált.

Felleg hátán felleg (Kányádi Sándor) Felleg hátán felleg Mendegélnek, mennek. Északról le délnek Mennek, mendegélnek. Délről napkeletnek, Onnan napnyugatnak, Térülnek, s már újra Északra vonulnak. Elfödik a Napot, Este el a Holdat. Ólmos esőt visznek, Porka havat hoznak.

A fehér nyuszi (Puskás Martina, beküldött) A Feketenyulak országában, Kormosfalván élt Réparágó a feleségével, Káposztaropogtatóval. Két gyermekük volt már, Ferdefül és Bojtosfarok, amikor újra kis nyuszijuk született, akit Selymesnek neveztek el. - Nézzétek! Ilyet még nem láttatok! Hófehér a bundája! - csodálkoztak, amikor először meglátták a kicsit. Hamar híre ment, hogy milyen furcsaság történt. Sokan kíváncsian szaladtak megnézni őt. - Ó, de aranyos, milyen szép! - ámuldoztak néhányan. - Ha ránézünk, még a hideg is kiráz bennünket! - fintorogtak mások. A családon belül is megoszlottak a vélemények. Apja, Réparágó büszke volt rá, és örült Selymesnek. - Semmi baj, hogy ilyennek születtél, én akkor is szépnek talállak – mondta, és gyengéden simogatta újszülött gyermekét. Anyja, Káposztaropogtató szégyellte magát, hogy ilyen kis nyuszija született. Sírt, sírt, egyre csak sírt. - Rá sem bírok nézni! – dünnyögte. - Add nekünk oda, majd mi felneveljük! - kérték Hipp-hoppék, akik a harmadik szomszédban laktak, és sajnos évek óta nem született gyermekük. Káposztaropogtató észbe kapott, hogy igazságtalanul viselkedett. Abbahagyta a sírást, és ellenszenvét legyőzve felvette Selymesta karjába. Arra gondolt, hogy rossz anyának tartanák a többiek, ha odaadná kicsinyét. Ferdefül - anyjához hasonlóan - haragudott testvérére. Bojtosfarok pedig úgy, mint apja, első látásra megkedvelte őt. Selymes nőtt növekedett, és lassan világossá vált számára, hogy az ő élete teljesen más, mint a többieké. Valójában tetszett neki fehér bundája, de azért haragudott is rá, mert sok gondja volt miatta. Irigyelte társait, hogy ők nyugodtan élhetnek, senki sem csúfolja őket. Amerre járt, gyakran gúnyolták. - Itt jön a tejfölös nyúl! - Nézd, hűtőszekrényben napozott! - Hahaha! Ez olyan fehér, mint egy kórház! Az ilyen megjegyzések annyira fájtak neki, mintha kést szúrtak volna a szívébe. - Arra vágyom, hogy én is olyan fekete lehessek, mint bárki más - panaszkodott apjának. - Ne törődj vele, ki mit mond, nagyon szép nyuszi vagy. Tudod, vannak, akik irigykednek rád, mert különlegesek szeretnének lenni - vigasztalta Réparágó. - Nem az számít, kinek milyen a külseje, hanem az, hogy van- e szeretet a szívében. Selymes ilyenkor mindig megnyugodott egy kicsit. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy minden gondja megoldódna, ha titokban befestené a bundáját feketére. Eljött a húsvét. Az öreg nyulak kikeverték a tojásfestékeket. Selymesbeosont a raktárba, és belemászott a fekete festékes vödörbe. Korom sötét lett a szőre. Oda állt a tükör elé, és alig ismert magára. Boldogság járta át a szívét. - Végre én is olyan vagyok, mint a többiek! - mosolygott vidáman. Kiment az utcára, és kíváncsian várta, mi fog történni. Mindenki ment a maga útján, senki sem tett megjegyzést rá, ismerősei elmentek mellette. Eleinte nagyon örült, hogy nyugodtan sétálhat, ugyanolyan, mint a többi fekete nyúl, de aztán olyan érzés fogta el, mintha valamilyen ismeretlen bőrébe bújt volna. Megborzongott. Hiszen, ez a megszokott kellemetlenségeknél is sokkal rosszabb. - Ki vagyok én most valójában? - kérdezte magától. - Most minden olyan más. Hamarosan rájött, hogy legjobb lesz, ha gyorsan lemossa a festéket. Elszaladt a patakhoz, és sokáig vesződött, míg újra hófehér lett a bundája. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor megszabadult a fekete színtől. - Így a jó! Újra olyan vagyok, mint voltam. Selymes, soha többé nem vágyott arra, hogy másmilyen legyen, mint amilyennek született.

A férj, az asszony és a munka (Szerb népmese) Élt egyszer egy faluban egy parasztember meg egy parasztasszony. Eképp éldegéltek: az ember a mezőn dolgozott, az asszony meg a ház körül szorgoskodott. Az ember mindennap, rögtön virradat után befogta az ökröket, és kiment a mezőre szántani, az asszony meg otthon maradt dolgozni, és mindig kivitte az ebédet a szántóföldre a férjének. Ám erre a férj mindig csak fintorgott. Azt gondolta, hogy az asszonynak semmi dolga nincsen, csak otthon henyél naphosszat. Egyszer aztán azt mondta az ember a feleségének: - Hé, te asszony! Csak otthon fekszel meg lustálkodsz egész nap, és nem csinálsz semmi hasznosat! Én az asszonyi munkát egy óra alatt megcsinálnám. Mi meg, szegény férfiemberek, naphosszat perzselődünk a hőségben. Az asszony csak mosolygott ezen, aztán azt mondta a férjének: - Idehallgass, te bolond ember! A mi munkánk százszor nehezebb, mint a tietek, annyi dolgunk van, hogy azt el se tudnátok sorolni! Erre az ember nem tudott mit felelni, csak megint elpanaszolta, hogy milyen sokat dolgoznak a férfiak, míg az asszonyok semmit. Erre azt mondta neki az asszony: - Hát jó! Holnap én fogom be az ökröket, én megyek el szántani, te meg az én munkámat végzed el. Az ember percig sem habozott, rögtön rávágta, hogy rendben van, tegyenek mindent úgy, ahogy a felesége mondta. Másnap az asszony befogta az ökröket, és sorolni kezdte a férjének, mit kell majd csinálnia. - Te most itthon maradsz, és ügyelsz arra, hogy mindent elvégezz. Figyelsz a csirkékre, nehogy ellopják őket; megfejed a teheneket, de vigyázol, nehogy fejés előtt megigyák a tejet a kisborjak. Kenyeret sütsz, kiköpülöd a tejet, megfőzöd az ebédet, aztán elhozod nekem a szántóra. Az asszony kihajtotta az ökröket a mezőre, de rájött: valamiről megfeledkezett, ezért hazament, és így szólt a férjéhez: - El is felejtettem: a padláson van egy csupor méreg; vigyázz, nehogy tévedésből megkóstold, mert akkor rögtön meghalsz. - Még csak az kéne! - felelte erre a férj. - Ne félj semmit, majd mindent szépen megcsinálok, te meg ügyelj arra, hogy minél több földet tudjál felszántani. Ekkor az asszony visszament az ökrökkel a szántóra, az ember meg otthon maradt. Amint az asszony elment hazulról, az ember gyorsan nekifogott a munkának. Először felseperte a lakást, aztán begyújtott a kályhába. Megnézte a tyúkot meg a csirkéket, mert emlékezett rá, mit mondott neki az asszony, mire kell ügyelnie. Kicsit gondolkodott, hogyan tudna a legjobban vigyázni rájuk, végül arra jutott: hoz egy zsineget, és az összes csirkét hozzákötözi a kotlós lábához, nehogy valaki ellopja őket. Aztán megfejte a teheneket, visszament a házba, és feltűrte az ingujját, hogy kenyeret dagasszon. Elkezdte szórni a lisztet, de közben rájött, hogy dagasztás előtt elfelejtette kiköpülni a tejet, pedig így is jó sok idő eltelt már. Aztán eszébe jutott, mit kellene tennie, és azt mondta: - Hej, a nemjóját! Hozzákötöm én a hátamhoz a köpülőfát, és amíg szórom a lisztet, lassan a tej is megköpülődik, így egyszerre két dologgal végezhetek. Így is tett az ember: hozzákötötte a hátához a köpülőfát, aztán elkezdte szórni a lisztet. És ahogy szórta, közben lassan a tejet is köpülte a hátával. Ám mialatt a kenyeret dagasztotta, teljesen megfeledkezett a tejről. Amikor neki akart kezdeni a kenyérsütésnek, lehajolt, hogy rakjon még egy kis fát a kemencébe, a tej meg a feje fölött ráömlött a tűzre, és eloltotta. Az ember erre igencsak feldühödött, ezért inkább elindult a ház elé, hogy megnézze a csirkéket. Ám alighogy kilépett az ajtón, egy hatalmas madár szállt alá az égből, megragadta a karmaival a kotlóst, és elröpült vele. És mivel a csibék hozzá voltakkötözve, egyúttal azokat is magával vitte. Az ember erre még jobban felmérgesedett, aztán bement a karámba, hogy megint megnézze a teheneket. Látta ám, hogy a borjak mind ott vannak a tehenek körül, és már lelkesen szopnak is - az ember elfelejtette rájuk zárni az ajtót, azok meg kiszöktek, és az összes tejet kiszopták a tehenek tőgyéből. Az embernek erre már végképp elege lett az életből, elkezdte ököllel ütni a fejét, és így szólt: - Ej, ha már ennyi kárt csináltam, felmegyek én, a mindenségit neki, a padlásra, aztán megmérgezem magam, hogy ne is éljek. Ahogy elgondolta, úgy is csinálta. Felmászott a padlásra, megkereste a csuprot, leült mellé, és nekikezdett, hogy lassan, apránként mindent megegyen, ami benne van. Ahogy ott falatozott, egyszer csak elkezdte forgatni a szemeit - magát nézegette, hogy mikor fog már eldőlni és meghalni. Közben elérkezett az ebéd ideje, így az asszony is hazahajtotta az ökröket. Amint bement a házba, meglátta a hideg kemencében a nyers kenyeret meg a kiömlött tejet. Aztán kiment a karámhoz. Persze akkorra már az összes tejet kiszopták a borjak, a tehenek meg éhesen és szomjasan bégettek. Az asszony erre elindult vissza a házba - látja közben, hogy a kotlósnak meg a csibéknek is nyoma veszett. Belépett az ajtón, és elkezdte szólongatni a férjét. Az ember meg se pisszent - olyannak tűnt, mintha már tényleg meghalt volna. Az asszonynak eszébe jutott: hátha a padláson van, így hát rögtön fel is mászott oda. Amint meglátta az embert, felkiáltott: - Mit csinálsz itt, te sötét gazember! Hogyan voltál képes ennyi bajt csinálni? Erre az ember, aki csak ekkor jött rá, hogy igazából nem is halt meg, odafordult az asszonyhoz, és azt mondta neki: - Asszony! Kiabálj csak velem nyugodtan, mert megérdemlem! Ide hallgass: te is láttad már, mennyi bajt csináltam - felmásztam hát ide a padlásra, hogymegmérgezzem magam! Ha már ennyi kárt tettem, akkor ne is éljek! - Hej, te szegény bolond, aztán ugyan hogy akarod magad mézzel megmérgezni? Elraktam ide egy kis mézet, hogy legyen orvosságnak, te meg felfalod az egészet! Menj, hősöm, aztán csak csináld a saját dolgodat: szántsál, kapálj, meg menjél az erdőbe fát vágni, de nehogy még egyszer belekontárkodj az asszonyi dologba, mert az nem neked való. Az ember csak erre várt. Nagy gyorsan befogta az ökröket, aztán kiment a szántóra - még enni se evett semmit -, és az asszony is hozzálátott a munkához. Az ember soha többé nem beszélt arról, hogy milyen könnyűek az asszonyi munkák, hanem mindig csak azt mondogatta, hogy sokkal nehezebbek azok a férfiak dolgánál.

A hattyúfeleség (Spanyol mese) Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tiszta vizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tiszta vizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tiszta vizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak. Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tiszta vizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg azt a szépséges hattyúlányt haza nem viheti, feleségül nem veheti. Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott hát az édesanyja szavára. A tiszta vizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét. Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a vízbe. Amíg ott lubickoltak, a lovag fölkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, a két idősebbik magára kapta tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, amíg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépségeslányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tiszta vizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette emlékeit is. Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasodó lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi tavaszi estét, elővette a hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó hattyútoll ruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott, és huss! - elszállt a nyitott ablakon át. A lovag ezentúl minden tavasszal elment a tiszta vizű tó partjára, ott ült éjjel is, ott ült nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.

A kis gömböc (Arany László) Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegényember; annak volt egy felesége, három leánya meg egy kis malaca. Egyszer megölték a kis malacot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája, mindene elfogyott a kis malacnak, csak a gömböc volt még meg. Egyszer arra is ráéhezett a szegényasszony, felküldte a legöregebb leányát a padlásra. - Eredj, leányom, hozd le azt a kis gömböcöt, főzzük meg. Felment a legöregebbik leány érte; amint le akarta vágni, elkiáltotta magát a kis gömböc: "Hamm, bekaplak!" azzal bekapta. Már odalent nem győzték várni. Felküldte a szegényasszony a középső leányát: - Eredj már, leányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig? Felment a középső leány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta vágni a gömböcöt. De a gömböc megint elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" azzal bekapta azt is. Már odalent sehogy se tudták elgondolni, hogy mért nem jön az a két leány, felküldte hát a szegényasszony a legkisebb leányát is: - Ugyan, leányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd. Aztán hozzátok le azt a gömböcöt valahára. Felment a legkisebb leány is, de ezt is csak elnyelte a gömböc. Már a két öreg sehogy se tudta mire vélni a dolgot. - No apjuk - mondja a szegényasszony - már látom, magamnak kell felmennem. Azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik. Felment a szegényasszony, kereste a leányait, hogy nem találta, le akarta vágni a gömböcöt, de a gömböc ezt is bekapta. A szegényember csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek gondolta, tán valami baj van, felment ez is.Amint közel ment a kis gömböchöz, ez elkiáltotta magát: "Hamm, téged is bekaplak!" Azzal bekapta ezt is, de a rossz kócmadzag már az öt embert nem bírta meg, leszakadt a kis gömböc. Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, kiment egyenesen az utcára. Éppen ott ment el egy csomó kaszás jött haza a mezőről, a kis gömböc azokra is rákiáltott: "Hamm, titeket is bekaplak!" Azzal bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább; előtalált egy regement katonát, azokra is rákiáltott. "Hamm, titeket is bekaplak!" azzal bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer csak egy hídra ért, amely alól a víz egészen ki volt száradva, éppen akkor ment arra egy hintó, a kis gömböc félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki a maga dolgára ment, a kis gömböc meg ott maradt kirepedve. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Jacob Ludwig Karl (1785-1863) A három kismalac és a farkas (Angol népmese) Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította: - Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította: - Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt. - Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót. A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak: - Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! - Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba. A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! - Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé. A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek: - Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be! A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.

Wilhelm Karl Grimm (1786-1895) Német nyelvészek. A "Grimm-testvérek" egyszerre voltak, irodalomtörténészek, tudósok, és írók. 1806-tól kezdve gyűjtötték a meséket. Több kötetet is kiadtak, ebből az egyik leghíresebb az 1915-ben készült "Gyerek és házimesék" volt. Ezzel egy időben egy régi regéket tartalmazó kötetet is publikáltak, de a sikere közel sem volt akkora mint a mesés köteteké. A gyűjtött meséik több történetét a Disney© animációs stúdiója tett világszerte ismerté. Meséiket fordította, átdolgozta többek között: Benedek Elek, Nagy István, Adamik Lajos, Rónay György. Meséik: Holle anyó, Hamupipőke, Piroska és a farkas, A brémai muzsikusok, Hüvelyk Matyi, Babszem jankó, Hófehérke, Csipkerózsa, ...

A három kismalac és a farkas (Angol népmese) Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította: - Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította: - Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt. - Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót! Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót. A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak: - Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! - Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba. A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált: - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat! - Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé. A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek: - Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be! A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.

A hétszépségű királykisasszony (Benedek Elek) Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi. No, nem is hiába hívták Kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete. Az apját, az anyját majd felvetette az erős búbánat, hogy a fiuk mindenükből kiforgatja a nagy ostobaságával. Egyszer azt mondja az asszony a fiának: - Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak. Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s ráöntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat: - Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt! Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy egyenes legyen. Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mindet felhintette az udvaron. Jő ki az apja, nézi, hogy mit csinál Bandi. - Jaj, te világbolondja, te, mit tettél? - Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi. - Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én! Előkapott egy husángot, jól elnadrágolta Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze. Telik-múlik az idő. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s azt mondja neki: - Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán. Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal, míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta: - No, apám, lefektettem a disznókat.Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát, teremtőm, a disznók mind meg vannak dögölve. Elő a husángot az ember, megint jól elnadrágolja Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan meg nem jött az esze. Estére kerekedik az idő, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tűnődtek, mit csináljanak ezzel az istenveréssel. Ha valahogy szépszerint meg nem szabadulnak tőle, előbb-utóbb koldusbotra juttatja őket. Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdőbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt: jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel felkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak: - No, fiam, gyere az erdőbe, vágjunk fát! Kimennek az erdőbe, s mikor egy jó sűrű helyre érnek, azt mondja az ember Bandinak: - Te csak maradj itt, fiam. Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdő másik felébe, hátha ott még szebbeket találok. Bandi nem szólt semmit, úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle. Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a szép fát, milyen szép; nézd ezt, még szebb az! Beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellőle. Mit volt, mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána. Amint megy, mendegél hazafelé, szembe jön vele egy ősz öregember, s kérdi: - Hát kend miért olyan szomorú, földi? - Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s az is olyan kolontos. - Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.- Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel. Kérdi a fiától: - No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel? - El én, csak jó dolgom legyen. Mondotta az ősz öregember: - Ne félj, fiam, nálam jó dolgod lesz. Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az ősz öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg erdőn. Három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak. Megszólal egyszer Bandi. - Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem. - Jól van, fiam - mondotta az ősz öregember. Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék. Tovább mentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijedt Bandi szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az ősz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeribe visszahúzódtak a sűrűségbe. Aztán ismét felkerekedtek s tovább mentek, mendegéltek, rengeteg erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az ősz öregember egy levelet, belédobta a tengerbe, s ím, halljatok csodát, a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott. Szépen beleültek a csónakba, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s amikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek. A tengernek ezen a partján is volt egy nagy nyárfa, s az ősz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé. Innét is továbbmentek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ott volt két mohaágy, abba szépenlefeküdtek. Mondotta az ősz öregember: - Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás. Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek. Aztán az ősz öregember előszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak előtte. Mondotta az ősz öregember: - No, látom, fiam, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom. Elővett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért az okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, azt mondotta az ősz öregember: - No most, fiam, eredj isten hírével, próbálj szerencsét. Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette. Megy, mendegél Bandi erdőkön-mezőkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig mehetett vígan tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt előtte, hogy meg nem győzte enni. No, telt-múlt az idő. Talán már egy esztendeje is elmúlt, kettő is, három is, hogy Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat. Be akar menni, de nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az ősz öregember tanította, s azt mondta az ajtónak:`Gingalló, Szent ajtó, Nyílj fel magadtól!` Felnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv. Az volt írva a könyv táblájára tündérbetűkkel: `A hétszépségű királykisasszony könyve` Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé? Az volt beléírva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ legszebb hét leányából szőtték-fonták volna össze. Azért volt az ő neve: hétszépségű királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a hétszépségű királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét. Hétszépségű királykisasszony nagyot kacagott: - Mit, te förtelem! Még te mersz idejönni?! A legelső királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől! Elment Kecskebak nagy búval, bánattal, s nagy bújában, bánatában leugrott a legmagasabb szikla tetejéről, s meghalt szörnyű halálnak halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettő, a legnagyobb s legerősebb. Éjnek idején belopóztak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe, hogy ettől a háztól hetvenhét mérföldnyire, aranyszínű föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová, merre lett a hétszépségű királykisasszony. Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta. Ott megállott, s azt mondta:`Gingalló, Szent ajtó, Bűvös könyv, Légy itt fönt.` Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belőle egy nagy könyv. Annak is az volt írva a táblájára: `A hétszépségű királykisasszony könyve` Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetűkkel, hogy a tizenkét kecske a hétszépségű királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ott letették a várnak a hetvenhetedik szobájába. Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem ébred soha, amíg olyan ember nem vetődik oda, aki tündérigékkel szól hozzá. Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenest a hétszépségű királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdette volt ország-világ előtt, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfiak, hercegek, minden rendű-rangú legények, de egy sem találta meg a hétszépségű királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt, keresték a levegőégben, keresték mindenütt, de nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja. - Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták, s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse. Adott a király alája aranyszőrű paripát, a legszebbet a méneséből. Ezüstöt, aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága. Elindult Bandi, repült az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát,teremtőm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó előtt, s azt mondja: `Gingalló, Szent ajtó, Nyílj fel magadtól!` S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szögletje. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ott feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya előtt, rávetette szemét a hétszépségű királykisasszonyra, s azt mondotta csendesen: `Gingalló, Szent ajtó, Kelj fel nyoszolyádból! S ím, egyszerre felnyitotta szemét a hétszépségű királykisasszony. Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s azt mondta lelkes szóval: - Te léssz nekem, te léssz, az én hites párom! Mindjárt fölkaptak az aranyszőrű paripára, s meg sem állottak hazáig. Volt otthon öröm, de milyen nagy! Egyszeribe lakodalmat laktak, lakodalom után tojáshéjba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig-addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután volt jó dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A hosszú név átka (Japán mese) Élt egyszer egy ember Ecsu tartományban, akinek meghalt a felesége, s csak egy kisfiú maradt utána. Az ember nemsokára újra megházasodott, és a második asszonytól is fia született. De az új asszony gyűlölte mostohafiát. Egyszerűen Korizannak nevezte, mert azt remélte, hogy a rövid név majd megrövidíti az életét is, bízott abban, hogy a gyermek hamarosan meghal. Édesfiának azonban végtelenül hosszú nevet adott, hogy nagyon hosszú legyen az élete. Temérdek tanakodás után elkeresztelte hát Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganokónak és ehhez még hozzátette az előkelő hangzású Hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono nevet is. De még mindig nem volt elégedett, ezért megtoldotta még néhány hangzatos dísznévvel: Heianji-temmoku-mokudono-ejzuke. Egyszer aztán a gyerekek a folyóparton játszadoztak, és Korizan, a mostohafiú beleesett a folyóba. Az emberek, akik a közelben voltak, észrevették és kiáltozni kezdtek: -Korizan beleesett a folyóba! Meghallotta az apja, odaszaladt és kimentette. Nem sok idő múlva játszadozás közben a folyóba pottyant a másik fiú is. Az emberek észrevették és odakiáltották az apjának: –Hé, hallod? Gyere gyorsan, mert Oniudo-koniudo-mappiraniudo-hiraniudo-heitoko-heiganokó- hemetani-kameta-icsogiri-kacsogirika-csocsoran-ocsogirka-sikisikiandono-heianji-temmoku-mokudono-ejzuke beleesett a folyóba. De mire a szülők meghallották, hogy tulajdonképpen mi is történt a gyerekkel, a fiút már messzire sodorta az ár. Kis híján beleveszett az örvénybe. Hétnapi járóföldre ért partot, majd lekopott a lába, mire hazaért.

A holló meg a róka (Jean de La Fontaine) Holló úr ült a fatetőn Csőrébe sajt volt, jókora, S kit a jóillat csalt oda, A róka szólt hízelkedőn: "Á, jónapot, te drága holló! Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló! Nem tódítok, de hogyha hangod Olyan, mint rajtad ez a toll, ó Akkor a madarak között első a rangod." A holló erre rendkívül örül, Torkán egy hangot köszörül, Kitátja csőrét, földre hull a sajtja A róka felveszi és egyre hajtja. "A hizelgő, akármi fajta, Azokból él, akiknek hízeleg: Felér a sajttal ez a lecke - vedd." A holló ámul, pironkodva, végre Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

Hold (Babits Mihály) Szerte feketén Lapul a gyom, A fûz a kút fölött Búsul nagyon. Gyászol a felhõ Fehér ruhájában: A Hold, a szemtelen Hízik javában. Gyom alól szól a Tücsökzene. Este szép igazán A jegenye, Nyújtózik az égnek, De csak hiában – A Hold, a szemtelen, Nevet magában.

Hogyan hordta el a bolond a hegyeket? (Kínai népmese) A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet. A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének. - Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? - kérdezte. - Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához. Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott - Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj ! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát? - Belehajítjuk a tengerbe - hangzott a válasz. A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat. Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról. - Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! - kiáltotta. - Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát? A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. - Milyen ostoba és együgyű vagy - felelte. - Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani? A Bölcs erre nem tudott mit mondani.

Icinke-picinke (Magyar mese) Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele azt az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

A Jáde-lányok tava (Kínai népmese) Az Emei-hegyen, a Jáde-lány sziklákba ékelődve bújik meg a Jáde-lányok tava. Vize olyan tiszta, áttetsző, mint a tükör. Arrafelé a négy évszak változatlanul telik egész évben. A Jáde-lányok tava történetének pedig ugyanolyan végtelen hosszú a folyása, akár a folyó vize, amely most egyenesen ideér. Az Ég Déli Kapujánál bíbor-vörös palotában lakik az öreg Jáde-császár. A császárnak tíz lánya van, az emberek úgy hívják őket: a tíz tündérlány. A legkisebbik Tizedik Hugica, akit az emberek úgy neveznek: a tizedik kislány. A tíz tündér a Kényelem Palotájában lakik. A palota csodálatosan díszes: aranycserép a tetején, alabástrom jáde-kőből a gerendák, achát ülőkék, nyolc drágakőből az ágyak, vörös ékkőből az ereszalja, s faragottak, festettek a szemöldökfák. A Kényelem Palotáját környező Császári Virágoskertben soha nem hervadó, bűbájos virágok nyílnak, jáde-zöld mező sarjad. Egyszer a nővérek a palotában unatkoztak, és arra az elhatározásra jutottak, hogy kimennek játszani a Császári Kertbe. Ahogy mentek, nagy tornyos épület előtt haladtak el, aminek az ajtaja fölé négy szó volt írva: Felhők alatt virágzó tavasz. Eredetileg az épületet a Változatlan Tavasz Palotájának hívták. Aki felment a Változatlan Tavasz Palotájába, láthatta az emberek lakta világ tájait. Kilencedik Nővér azt ajánlotta, menjenek fel körbenézni. A legidősebb nővér izgatottan tiltakozott: - Ennek a palotának egy Fehér Daru nevű legény a kapuőre. Királyi atyánk parancsa, hogy senkit ne engedjen fel szíre-szóra. Tizedik Hugica könyörgött: - Csak egy pillanatra menjünk fel megnézni! A többi nővérek is támogatták kishúguk kérését: - Nővérkénk, engedd, hogy felmenjünk és megnézzük az emberek lakta világ tájait.Ha királyi atyánk nem tudja meg... Az idősebb nővér nem tudott ellenállni húgai kérésének. A lánytestvérek csoportja rávette az ifjú Fehér Darut, engedje fel őket a toronyba. A lányok az alabástromkőből készült korlátnak támaszkodva lenéztek a felhők alatti földre, s hallj csodát, mit látnak? Folyókat, tavakat, hórihorgas sziklás hegyeket, házakat, megművelt földeket. Mindezt titokzatos, halvány rózsaszín pára vont be. Nem sokkal később a pára eloszlott, és egy hatalmas, jégmadár-zöld, azúr színű, csodálatos hegy bontakozott ki szemük előtt. Tizedik Hugica meglepődve mutatott a hegységre, s azt kérdezte: - Az meg milyen hegy? Ilyen gyönyörűt! Idősebb nővére válaszolt: - Az bizony az ég alatti híres Emei-hegy! A testvérek, amint meghallották, hogy amit látnak, nem más, mint a régi, híres Emei-hegy, egyik ámulatból a másikba estek. A napsugarak beragyogták az Emei-hegy magaslatait, ahonnan hirtelen fehér felhő emelkedett fel. Szemvillanásnyi idő alatt ezüst hullámként fodrozódott, a hullámai dagadtak, s minden elmerült a hófehér felhőhabokban. Tizedik Hugica elbűvölve kérdezte: - Nővérke! A hegytetőn az a hatalmas tenger hullámaihoz hasonló jelenség micsoda? Második Nővér válaszolta: - Az bizony nem más, mint az Emei-hegy híres felhőóceánja. Ekkor a felhőóceánon kirajzolódott egy ragyogó, hétszínű sugárkoszorú, színei csodálatosan tündököltek, felülmúlva a Lét Szelleme palotájában lévő ötszínű fény erejét. Ez a tünemény Buddha fénye volt. A ferde napsugárban az Emei-hegy különös szirtjei az égbe szöktek. A Qingyi, Min és Dadu folyók előttük kanyarogtak s mint házakon a cserepek,úgy emelkedtek egymás mögött. A hegyeken a fenyőksötétzöldek, a ciprusok opálkékek voltak, a tekergő ösvények pedig belevesztek a felhőkbe. A buja növényzet, a hegyi virágok még inkább növelték az Emei-hegy páratlan szépségét. Mind e különlegességek élvezete közben Tizedik Hugica váratlanul felfedezett a mérhetetlen zöld kavalkádban valami igazgyöngyszerű csillogást. Ahogy jobban szemügyre vette, látja ám, hogy az egy tavacska, s a partja telis-tele színes virágokkal. Tizedik Hugica azt kérte: - Nővérkéim, ha már az Emei-hegy ilyen fenséges, gyerünk a tópartra játszani! A nővérek mindegyikének ez járt a fejében. A gondolatot tett követte, egyenesen az Emei-hegy felé repültek. A mennyei tó látványa közelről még sokkal szebb volt, mint ahogy az égből látták. A tóparton mindannyian énekeltek, táncoltak: a legifjabb, Tizedik Hugica különösen boldogan ugrabugrált, miközben így szólt: - Hol van az égben ilyen áttetsző víz! Vetkőzzünk le, s fürödjünk meg a tóban! Ledobta ruháit, s beleugrott a vízbe fürödni. Nővérei is levetkőztek, s utánamentek a tóba. Énekeltek, vizet paskolva játszadoztak, örömük a tetőfokra hágott, szinte elfelejtették, hogy emberek között vannak. Volt ott egy A-niu nevű legény, aki éppen fát vágott a hegyen. Amikor egyszerre lánycsapat nevetésének foszlányait hallotta, különösnek találta. Ezen a hegyen az utak keskenyek is, meredekek is, a gyógynövénygyűjtő öregembereken és favágó fiatalokon kívül más nem jár rajtuk, hogy lehet, hogy lányok jöttek a hegyre? A hangok irányába egy magaslatra mászott, s mit lát? Tíz gyönyörű lányt, amint a tóban fürdenek. Istennőknek nézte őket. Azt gondolta, csak nem ők azok az égi tündérek? Amikor a lányok nem figyeltek oda, a hozzá legközelebb lévő halom ruhát magához ölelve elrejtőzött a fák között. A tíz lánytestvér önfeledten szórakozott, ám hirtelen a levegő megtelt titokzatos harangzúgással, amely azt jelezte, elérkezett az Ég Déli Kapujának zárásideje.A lányok kijöttek a tó vizéből, s magukra kapkodták ruháikat. Tizedik Hugica azonban nem találta a sajátját. Nővérei is minden égtáj felé keresték, de ők sem találták meg. Ekkor égzengésszerű robaj hallatszott fentről, s látták, hogy csukják az Ég kapuját. Nem várhattak tovább. Tizedik Hugica nézte, ahogy nővérei elrepülnek. Nincs meg a ruhája, szállást is kellene keresnie, félelmében sírni kezdett. Hát egyszerre, a ruhákat magához szorítva A-niu lépett elő az erdőből. Tizedik Hugica, amint megpillantotta, menten elöntötte arcát a pír szégyenében. A füves bozótba óvakodott, nem mert onnan kibújni. A-niu megszólalt: - Tudom, hogy égi tündér vagy. Odafönn minden jó, miért jöttök az emberek közé? Mire a kislány: - Ha visszaadod a ruháimat, megmondom! - Ha odaadom, elrepülsz. - Add vissza a ruháimat, de tartsd vissza a felhő-cipőmet, anélkül nem tudok elrepülni! A-niu visszaadta a ruhát, a lányka magára öltötte, majd megszólalt: - Az égben harminchárom palotánk, kilencvenkilenc csarnokunk van, de nincs olyan csodálatos hegységünk, mint az Emei, és még inkább nincs ilyen áttetsző, kristálytiszta tavunk. A-niu így válaszolt: - Ha már ennyire szereted az Emei-hegyet, maradj is itt! Majd együtt járunk a hegyre fát vágni, a tóhoz énekelni, táncolni. A kislány zavartan mondta: - Nem maradhatok, mert ha királyi atyám megtudja, hogy lejöttem a földre, engem hibáztat. Add vissza felhő-cipőmet, bocsáss vissza, később majd újra visszajövök. - Nem adom a felhő-cipőt, maradj itt, úgy viselkedem veled, mint az édes húgommal. Hiszen egyébként is megszerette ezt a vidéket. Ettől kezdve együtt jártak fát vágni, földet művelni, a tópartra énekelni, táncolni és csodálatos életet éltek. Egy napon is mindketten a tóparton szórakoztak, mikor hirtelen vihar kerekedett, az ég elborult, a föld elsötétült, madárraj menekült, s a felhő csúcsán arany vértben szellem állt. Az Aranyvértes Szellem kezét mellén összekulcsolva Tizedik Hugica felé fordult: - A Jáde-császár tudomást szerzett róla, hogy egy tündérlány saját elhatározásából alászállt a halandók világába, nagyon megharagudott, s különleges parancsával előreküldött: tündérséged sürgősen térjen vissza az Égi Csarnokba. Tizedik Hugica így felelt: - Aranyvértes Szellem! Kérlek, jelentsd császári atyámnak, megszerettem ezt a gyönyörű emberi világot, s nem óhajtok visszamenni az Égi Csarnokba. Amint az Aranyvértes Szellem elmondta Tizedik Hugica üzenetét, a Jáde-császár éktelen dühre gerjedt. A tizedik tündérlányt és A-niut a halandók világában ezüstfácán-csibékké változtatta. Azóta az ezüstfácán csibepár az Emei-hegy erdeiben, sziklái és vízmosásai közt, tavai körül, patakok partjai fölött szabadon szárnyal, szabadon énekel. Az emberek pedig azt a tavat, amelyben a tündérlányok fürödtek, a Jáde-lányok tavának nevezték el.

Itt a tavasz (Gazdag Erzsi)Itt a tavasz! Itt van! Itt! A barackfa kivirít! Virágcsipke minden ág. Csupa virág a világ. Méhek szállnak csapatban, egész méhe-vihar van. Lepkék, hangyák, bogarak napsugárban zsonganak. Falu végén, a réten gólya sétál kevélyen. Csõre csattog: kelepel. Kérdi: "Van-e eledel ?" Hét mezõben valahol traktor dübög, zakatol. Traktor dübög, muzsikál, hét mezõben áll a bál. Hát a három cimbora: eke, henger, borona. Mi dolga van. mit csinál ? Vetõgéppel szaladgál. Õszi búza zöldell már. Kicsi haris benne jár. Zöld búzában fia-nyúl bukfencezni most tanul. Tojáshéjból kiscsibe most lép a nap elibe. Kicsi kacsa mondja: "Sáp! Be gyönyörû a világ!" Tarka boci, bicegõ, rétre mehet, ha megnõ. Ma lett éppen egynapos. Azért ilyen aranyos Hát a fecske mit csinál ? Csõrében egy szénaszál. Fészket épít magának meg a hét kisfiának.Kiscsikó fut - futtában csengõ cseng a nyakában. Kicsi csengõ, kiscsikó, futni és csengetni jó.

Itt van az ősz, itt van újra (Petőfi Sándor)Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpendítem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. – Kedvesem, te ülj le mellém, Ülj itt addig szótlanul, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonul. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

Kétféle ajándék (Német népmese) A király vadászni ment az erdőbe, magányosan bolyongott úttalan utakon, de vadnak nyomára se bukkant. Már beesteledett, mikor észrevette, hogy eltévedt a rengetegben. Ruháját tüske tépte, megéhezett, megszomjazott, de az utat csak nem lelte. Egyszer aztán a szénégető kunyhójához ért, s annak az ajtaján bekopogott. A szénégető valahol messze járt, de a felesége otthon volt, jó szívvel fogadta az ismeretlen, fáradt vándort. Krumplit főzött neki vacsorára, puha szénán altatta, s egyre mentegetőzött, hogy szegénységükből többre, jobbra nem telik, de amit ad, azt jó szívvel adja. Nem tudta a szegény asszony, hogy a fáradt vándor maga a király, de ugyan hiába tudta volna, a szénégető kunyhójában csak hírből ismerték a pecsenyét, a puha pihés nyoszolyát. A király jó étvággyal megette a krumplit, mind a tíz ujját megnyalta utána, s olyan jóízűen aludt az illatos szénában, hogy a királyi nyoszolyában sem különbül. Reggel aztán megköszönte a szegény asszony jóságát, s fizetségül egy aranytallért adott neki. Az asszony azt hitte, hogy a tallér holmi olcsó csecsebecse, és csak azt sajnálta, miért is nincs rajta lyuk, hogy legalább a nyakába akaszthatná. De ahogy jobban megnézte, rájött, hogy az ismeretlen vándor arcmása csillog a talléron. Mikor aztán hazatért az ura, s a felesége megmutatta neki az aranytallért, s elmesélte, hogy volt, mint volt, a szénégető úgy vélekedett, hogy csakis a király járhatott a házukban. - Ami igaz, az igaz! - mondta. - Ilyen jóízű krumpli sehol sem terem, csak itt nálunk a homokos földben! Nem csoda, ha a király uram megnyalta utána tíz ujját. Meg aztán ilyen illatos szénában sem alhatott még soha, nem csoda, ha jólesett neki az alvás. De azért egy aranytallér mégiscsak sok egy tányér krumpliért. No viszek is neki még egy kosárral, hadd egye, ha annyira ízlett neki! El is ment a szénégető a királyi palotába, vitte a kosár krumplit.- Király uram, hoztam neked egy kosár krumplit, edd meg jó étvággyal, és váljék egészségedre! Jólesett a királynak az ajándék meg a szíves szó, s hogy viszonozza a szénégető emberségét, azon nyomban gazdaggá tette, adott neki egy szép tanyát, de még ökröket is, lovakat is hozzá. Volt a szénégetőnek egy testvérbátyja, gazdag, kapzsi ember, aki sohasem szánta meg a szénégető szegénységét. No, most, mikor meghallotta, milyen szerencse érte az öccsét, úgy gondolta, hogy vele is megeshetik ilyesmi. És hogy elősegítse a szerencse útját, kivezette istállójából a legszebb almásderes lovat, s ment vele a királyi palotába. - Király uram, ajándékot hoztam neked - mondta a kapzsi gazdag. - Elhoztam a legszebb almásderes lovamat, hatvan aranyat adnának érte a vásárban,de én inkább neked ajándékozom, fogadd jó szívvel. A király menten tudta, honnan fúj a szél, s elhatározta, hogy alaposan megleckézteti a kapzsi gazdagot. - No, ha hatvan aranyat ér az almásderes, én sokkal többet adok érte! A lóért cserébe megkapod ezt a kosár krumplit, amiért egész tanyával, ökrökkel, lovakkal fizettem! Ezzel a kapzsi ember kezébe nyomta a kosarat, s kitessékelte a palotából. Az almásderest bekötötték a királyi istállóba, azóta is vidáman ropogtatja a zabot, de a gazdag embernek most is keserű lesz a szája íze, hacsak ránéz a krumplira.

Kacor király (Magyar mese) Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki: – Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat! No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre–arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, visszafordul, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mind a kettő megijedt a másiktól. No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve: – Ki légyen az úr? “Ahá! – gondolja magában a macska. – Úgy látszik, fél tőlem.” Mindjárt nekibátorodott, s mondotta is nagy büszkén: – Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, aki ne félne éntőlem. – Ejnye, ejnye – mondotta a róka –, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam. Egyszeribe meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle. – Jól van – mondotta Kacor király –, hát elmegyek veled.Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött–forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt: – Egyék felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon. Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen. Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott: – Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha felébreszted, vége az életednek! Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladt árkon–bokron által, mintha szemét vették volna. Amint szaladt, szembejő vele egy medve, s kérdi: – Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek? – Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram! A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek. – Hm, hm – mondja a medve –, na hallod–e, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király! Elmegy a medve róka komához, s hát, róka koma még mindig ott jár–kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki: – Jaj, lelkem medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is! De bezzeg megijedt a medve is, megfordult, s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok,szárnyasok és szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek. – Jaj, Istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király felébred, s elindul az erdőben?! Volt ott mindenféle állat: farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondta egyszer a nyúl: – Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is. – Biz az jó lesz – mondotta a varjú –, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét. Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszön illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár. – Jól van – mondja róka koma –, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt–e, s elémondom a kívánságotokat. Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropog belé a csontja. – No, mi hír, barátom? – kérdi Kacor király. – Felséges királyom – mondja róka koma –, itt van egy varjú. Minden rendű és rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára. Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának: – Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek. Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állathoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uram teremtőm, egyszeribe nagy tüzet raknak az erdő közepén! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarat; a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállták a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta: – Erre, erre! Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát, uram teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága! – Jaj, jaj – kiabált a nyúl –, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára! – Szaladjon, ki merre tud! – kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé. Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Karácsony fája (Csanádi Imre)A Karácsony akkor szép, hogyha fehér hóba lép- nem is sárba, latyakba... Ropog a hó alatta. Hegyek hátán zöld fenyő, kis madárnak pihenő- búcsúzik a madártól, õzikétől elpártol. Beszegõdik, beáll csak szép karácsony fájának- derét-havát lerázza, áll csillogva, szikrázva. Ahány csengõ: csendüljön, ahány gyerek: örüljön, ahány gyertya: mind égjen, karácsonyi szépségben. Villásfarkú fecskemadár, jaj de régen várunk! Kis ibolya, szép hóvirág, kinyíllott már nálunk.Fátyolszárnyú kis méhecskék zúgva-zengve szállnak, tarka lepkék, kék legyecskék ide-oda járnak. Rózsa, rózsa, piros rózsa nyitogatja kelyhét, itt a tavasz, lessük, várjuk a csicsergõ fecskét!

A kis malac és a farkasok (Arany László) Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, oda megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón: - Eressz be, kedves malackám, hideg van idekint, fázom. - Nem eresztelek biz én, mert megeszel. - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz. Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas: - Ugyan, kedves kis malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is. A kis malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott: - Kedves kis malackám, ereszd be a két első lábam is. A kis malac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt: - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád. Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál semaradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tized magával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? mi módon fogják meg a kis malacot? mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták magukat, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalol, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt. Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát: "Forró vizet a kopasznak!" A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet. A kis malac szépen leszállott a fáról hazament, többé felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

A kis gida (Puskás Martina, beküldött)Egyszer volt egy nagy csoda, Született egy kis gida. Erdő mélyén messze innen, Itt lakott a kis erdőben. Nyáron-nyáron, Pihe-puha ágyon szaladgált a kis gida. Télen-hóban, Szánkóban csúzdázott a kis gida. Tavasszal virágot, Ősszel levelet gyűjtögetett. Élettel teli kis állat volt ez a gida. Csak játszott, játszott amíg este nem lett, Azután bújt édesanyja meleg testéhez. Nőtt-nőtt, cseperedett a kis gida. Egyre jobban és jobban elakart már menni, Menni… a nagy világot látni.Elment, elment a kis gida, Látni akarta a világot még ma. Hegyen völgyön barangolt a gida, Majd föl s alá keresve a kiutat. Megbánta a kis gida, Megjárta a kiutat. Keresve a jó utat, Rohangált a kis gida. Sírva, étlen, szomjan szaladgált, Majd lefeküdt… és elaludt.

A kiskakas gyémánt félkrajcárja (Török mese) Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt krajcárt, azt mondja neki: - Kiskakas, add nekem a gyémánt félrajcárodat! - Nem adom biz' én, kell a gazdasszonyomnak. De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincses kamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár, csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kiskakas az ablakába repült. Onnan kiabálta: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Megharagudott erre a török császár. - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba! A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban: - Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Megint azt mondja erre a török császár a szolgálónak: - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele az égő kemencébe! A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi: - Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet.! Ereszd ki begyem a vizet, haddoltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Még nagyobb méregbe jött erre a török császár. - Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak! A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas: - Szidd fel begyem a darázst, szidd fel begyem a darázst! Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a császár ablakába: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom. Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele. - Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe! Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi: - Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát! A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár: - Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kiskakast, vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárát. Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját: Szídd fel begyem a sok pénzt, szidd fel begyem a sok pénzt! Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának, gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

A kiskondás (Illyés Gyula) Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak. Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg. - No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel! Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult. Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska. - Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna. Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy. - No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen! Azt mondja a két fehér galamb: - Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj! Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel.Avval ment tovább. Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát. - No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek! Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót. - Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad! A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát! Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Össze­kotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar. Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal. Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki: - Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat! Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe. Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza. Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot: - No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket!Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszol­gálják még a jóságát. - Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen! Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment. De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz. Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz. A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta: - Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt? Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának. - Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni. A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta: - Majd lesz valahogy! Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot. Adtak neki annyit, amennyi belefért. Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni. Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják: - Gyere, rögtön elviszünk! A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé. Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott: - Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett! Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába. Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával. A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet. Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán. - Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből! Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is. Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe. Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg! De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről. - Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött. Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt. Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki: - Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom. Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak. Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi. Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja! - No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá! - Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod! Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást. Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott. A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást. Akkor a kiskondás magához ölelte a ányt. - Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól! Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek. A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

A komédiás disznó (Gárdonyi Géza) Volt egyszer egy komédiás. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni, és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is, tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is. Ahol Búzás János felállította sátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák. Hát egyszer mi történt: elveszett a disznó. Hogyan veszett el, azt ma már se Búzás János nem tudja, sem a disznó. A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiás-szekér mellé; Búzás János uram meg bepálinkázott, s ottfelejtette. A disznó aludt. Arra ballag Galiba Márton gazda és meglátva az alvó jószágot, így szól: -Nini egy disznó! Jó lesz ez nekem. Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre elég kolbászom. Azzal hazahajtja a disznót. A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva. -Ne ríj coca! -mondotta vigasztalón galiba Márton - olyan fáin moslékot adok neked, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját. A tudós disznónak tetszett is e moslék .Még a fenekét is kinyalogatta a dézsának. A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: - Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám! Megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára.Azzal felugrott a moslékosdézsa fenekére, és katonásan szalutált. - Uram bocsá! -kiáltott ijedten Galiba Márton- ki hitte volna, hogy már disznó is lehessen obsitos. A tudós disznó látva, hogy milyen hatást keltett a mutatványa, hirtelen az orrára állott. Galiba Márton mégjobban megijedt. - Megbolondult! -kiáltott fel rémülten-megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni! De még csak most jött a java. A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott, és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt ránézni. Majd ismét tótágast állt. És a dézsát két hátsó lábán roppant sebességgel táncoltatta. Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott és a dézsa fenekét átütötte: átrepült rajta mint a madár. Galiba Márton rémültében hanyatt esett. -Gonosz szerzet ez! -gondolta -disznóbőrben! A disznó azt hitte, Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya. Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet kétlábon a fakerítés tetején végigsétálni. Galibát a hideg lelte ijedtében. Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste. Hanem, amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében és futva futott hozzá. Az ölébe ragadta, bizony meg is csókolta. Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra és azt kérdezte tőle: - Rokona az úrnak? Búzás örömkönnyek között felelte: - Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ. De Galiba ma is azt gondolja , hogy az ördöggel volt ügye, s vacog a foga, ha vele álmodik.

A koldus három ajándéka (Francia népmese) Volt valahol, hetedhét országon is túl egy kis legényke, akinek nagyon rosszul ment a sora. A mostohája éheztette, hajszolta napestig, amikor meg kihajtotta a mezőre a jószágokat, csak száraz kenyérdarabokat tett a tarisznyájába. A legényke a patak vizében áztatta a kenyérdarabokat, hogy meg tudja rágni. Egy szép napon, amikor éppen a kenyeret puhította a forrás vizében, kéregető állt meg mellette, és megkérdezte tőle, mit művel. A fiú elmondta, hogy mostohája kegyetlenül bánik vele, száraz kenyér az egész napi elemózsiája, és azt is csak úgy tudja megenni, ha vízben megmártja. De azért megesett a szíve a szegény kolduson, és megosztotta vele a kenyerét. Az meg hálából azt mondta neki, hogy teljesíti három kívánságát. - Az első kívánságom az – kezdte a legényke –, hogy valahányszor ránézek a mostohámra, jöjjön rá a csuklás; a második kívánságom, hogy legyen egy sörétes puskám, de olyan, hogy ha kilövöm a sörétet, aki látja, fusson utána; a harmadik meg, hogy legyen egy klarinétom, és aki hallja, perdüljön táncra, akár akarja, akár nem. A koldus odaadta neki a puskát meg a klarinétot, és eltűnt. Napszálltakor a legényke hazahajtotta a jószágot, be egyenest az istállóba. Ott már várta a mostohája, hogy jól megszidja, amiért későn jött haza. A fiú csak ránézett az asszonyra, az elkezdett azon nyomban csuklani, és amíg a legényke szeme rajta volt, nem tudta abbahagyni. Másnap megint csak elfogta a csuklás, amikor a gyerek rápillantott. „Az ördög bújt ebbe!” – mondta magában a mostoha, és elszaladt a paphoz, elpanaszolta, mi történt, és kérte, űzze ki az ördögöt a gyerekből. A pap kiment a mezőre a legénykéhez, és beszédbe elegyedett vele. Ki akarta szedni belőle a titkot, de a fiú csak akkor volt hajlandó elmondani neki, ha meztelenre vetkőzik. A pap nagy nehezen ráállt, és amikor a legényke látta, hogy már ledobta azutolsó ruhadarabját is, elsütötte a sörétes puskát egy tövisbokorra. A pap egyenest a tövisbokorba rohant.A gyerek ekkor belefújt a klarinétba, és a pap elkezdett ész nélkül táncolni. Járta a kopogóst nekikeseredve, a tüskék meg úgy összeszurkáltak, hogy jajgatott. A gyerek jót nevetett, aztán megsajnálta, eltette a puskát is, a klarinétot is, és útjára engedte a papot. Ez meg szaladt egyenesen a falu bírájához, és azt mondta neki, hogy ördög bújt a kisfiúba. A bíró előparancsolta a pandúrokat, és ment velük meg a pappal ki a mezőre. Már messziről kiabálta: – Börtönbe veled, gazfickó, aki így megcsúfoltad a papot! A gyerek szót sem szólt, csak elővette a sörétes puskáját, és egy sűrű tüskebozót felé lőtte. A bíró a pandúrokkal együtt rohant a sűrűbe, akkor meg fölhangzott a klarinét, s a hivatalos népek mind táncra perdültek, járták vadul, a tüskék meg szúrták-marták a testüket. Jajgatva ropták estelig, végül már könyörögtek a gyereknek, hogy tegye el az átkozott klarinétot, nem lesz semmi bántódása. A legényke megkönyörült rajtuk, mindnyájan hazamentek békével. Azontúl már jól ment sora a gyereknek, a mostohája jól tartotta étellel-itallal, nehogy ismét elővegye az ördöngős szerszámokat.

A kis ködmön (Magyar népmese) Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú paraszt ember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. Már odafönt nem győztek várni; leküldte hát az ember a feleségét is: - Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében? tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni. Lement az asszony, látta, hogy ott sír a leánya az ászokon. - Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz? - Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé s ő is rákezdte a sírást. Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül. - Ejnye szedte-vedte, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek? Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt? - Hát ti mit sírtok-rítok? mi bajotok esett ilyen hirtelen? - Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe. Itt elbeszéltek neki mindent s úgy annyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett. - No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja. Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja: - Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval? - Én bizony nagy munkában vagyok. Már félesztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná. - No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát; félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele. - No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra. Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál? De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja: - Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend? - Fogadj Isten, atyafi; hát biz' én, a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle Isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni. - No majd világossá teszem én - mond a rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta. - No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is. Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény: - Hát kend, nénémasszony, mit csinál? - Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogyse tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni,hogy mitévő legyek velök? - Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot. Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit; hogy lett nekik egy kisfiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Lóci óriás lesz (Szabó Lőrinc)Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: - Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hová mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázrezsóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta, és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta s az asztal tetejére állt. Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásbólnegyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?) És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén. És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek, s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt - föl! föl! - mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszút állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra - és már gyűlöltem mindenkit, aki elnyomott. Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!... És akkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! - Aztán: No, ne félj, - mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.

Macskalábnyomok (Bálint Ágnes) aVolt egyszer egy ravasz tolvaj, aki sok szegény embert kifosztott, s ebbõl pompásan, jól élt. Egyszer egy szép aranygyûrût lopott, és úgy gondolta, ajánlatosabb lesz azt a szomszéd városban eladni. Szánkóra ült tehát és áthajtott a városba. Minden ékszerboltot jól megnézett, s a legszutykosabbnak látszóba bement. Vén, öreg ékszerész fogadta, olyan piszkos volt a szürke haja, mintha azzal szokta volna a boltot söpörni. A tolvaj elõvette a gyûrût az értékes zöld kõvel. - Hm, hm! - mondta az öreg. - Szép gyûrû. Adok érte százötven pengõt. - Háromszázat! - kiáltott a tolvaj. Az ékszerész rásandított: - Mást ajánlok. Nézd, itt ezt a kis erszényt. Fekete macska szõre van benne. Ha egy szálat a zsebedbe rejtesz, a lábad macskalábbá változik. Ha azután azt akarod, hogy újra emberi lábad legyen, vedd ki a zsebedbõl a macskaszõrt és tiporj rá. - Aztán mit érek én ezzel? - Ostoba! - vihogott az ékszerész. - Tudom, hogy tolvaj vagy. Hát talán nem jó a macskalábnyom, ilyenkor télen, amikor a házak körül tiszta és töretlen a hó? Vagy jobb szereted, ha csizmás lábnyomaidat megismerik, és mindjárt fülön csípnek? A macskalábnyomokról senki ki nem találhatja, hogy te jártál a háza körül. A tolvaj elfogadta a cserét. Odaadta a gyûrût, s megkapta érte az erszényt a macskaszõrrel. Csodálatos, friss hó takarta a földeket, s a falubeliek aznap este nyugodtan feküdtek le, tudták, hogy tolvaj nem merészkedik a portájukra, mert senki sem bolond otthagyni lábnyomait a hóban. Míg õk békésen aludtak, a tolvaj egy szál macskaszõrt dugott a zsebébe, és a lába azonnyomban macskalábbá változott. Szépen útrakelt és végiglátogatta a tyúkólakat, beosont a házakba , s tömérdek holmit összelopkodott. Sötét hajnalban hazament és keresni kezdte a macskaszõrt a zsebében, hogyrátiporhasson. De a zseb bélése rongyos volt, és a sok cafrang, lyuk, szakadás között úgy elbújt a macskaszõr, hogy nem tudta megtalálni. Bosszúsan lefeküdt aludni, gondolta, majd reggel napvilágnál megkeresi. Reggel mindenki észrevette a kárt és szaladtak a bíróhoz. A bíró elsõ kérdése az volt, hogy találtak-e lábnyomokat? - Mi nem. - No, ilyet ne mondjanak - bosszankodott a bíró. - Talán úgy repült be a tolvaj az udvarra, a hó fölött? Kell, hogy a lábnyomai ott legyenek a hóban - Az egész ház körül csak macskalábnyomok vannak! - erõsködött az egyik kárvallott. - Nálunk is! - mondták mások. - De még nálunk is! - kiáltották mindannyian. - Talán bizony egy macska fosztotta ki kelmeteket? - kérdezte a bíró gúnyosan, de azért õ maga is fölkerekedett és megnézte a kárvallottak háza körül a havat. Töretlen volt a szép fehér hótakaró, csak apró macskalábnyomok kanyarogtak udvarról udvarra. A bíró követte a nyomokat, s azok elvezették egészen a tolvaj küszöbéig. A bíró megparancsolta a kutyájának, hogy feküdjön le a tornácon, õ maga meg bement a szobába. A tolvaj akkor ébredt föl. - Hol a macskája? - kérdezte a bíró. - Nekem nincs macskám! - felelt a tolvaj. - Márpedig ide bejött egy macska! - jelentette a bíró. - Hol van? - Nincs macska! - mondta a tolvaj, és jól maga alá húzta macskalábait, nehogy kilássék a dunyha alól. A bíró erre behívta a kutyáját és így szólt hozzá: - Hej, hej, csípd meg a cicát! Itt van valahol, keresd csak! A kutya egy percig szimatolt, aztán nagy ugatással fölugrott az ágyra, és lerántotta a tolvajról a dunyhát. A tolvaj szitkozódott, kiabált, de a bíró meglátta az apró macskalábakat, és mindjárt kitalálta, ki járt éjszaka a házak körül. A tolvajt hosszú idõre tömlõcbe csukták, ott volt ideje kiforgatni a zsebét. Meg is találta az átkozott macskaszõrt, rátiport, és tüstént visszanyerte emberi lábát. Amikor kiszabadult, eldobta az egész erszényt, és soha többé nem lopott.

Macskavári macska (Finn népmese) AVolt egyszer egy szegény ember meg egy asszony, és volt nekik egy fiuk meg egy lányuk. Aztán meghalt az ember és az asszony, és a fiuknak meg a lányuknak nem hagytak más örökséget, mint egy tehenet meg egy macskát. Osztozkodni kellett volna, de a fiú is, meg a lány is a tehenet akarta, s a macska egyiknek sem kellett. Nem mentek semmire, mert a fiú ragaszkodott a tehénhez, a leány meg hallani sem akart a macskáról. Egyszer csak így szólt a macska a lányhoz: – Nyaú, fogadj el engem, királykisasszony lesz belőled! A lány erre a testvéréhez fordult: – Jól van, bátyám, ne vitatkozzunk tovább, legyen enyém a macska, tiéd pedig a tehén! Ezután elváltak egymástól. A fiú erre ment, a leány arra. A fiú vezette a tehenet, a leány követte a macskát. A macska nem az úton ment, hanem az útról befordult egy nagy vadonerdőbe. Ott aztán így szólt a leányhoz: – Vesd le a ruháidat, és ülj arra a dombocskára! Nyaú! – Mit csináljak? Még hogy... – háborgott a lány, de a macska rásziszegett: – Azt csináld, amit mondtam, ha királykisasszony akarsz lenni. – Jól van... – vont vállat a lány, majd levetkőzött. – És most...? – Most egy kicsit összekarmollak... – suhintott néhányat a mancsával a macska, mire a lány bőrén csíkok lettek, mintha bántották volna. – Így ni. Itt várj, amíg vissza nem jövök a segítséggel. És akkor nem mondasz semmi mást, csak amit én súgok neked. Most pedig elmegyek a királyhoz, és panaszt teszek! Így is tett a macska, ment a királyhoz és szólt: – Nyaú! Felséges király! Amott a vadonerdőben rablóbanda járt. Megölték a szomszéd királyt és királynét, a királykisasszony pedig félholtan ül egy fa alatt.A királyi várat kirabolták. Gyertek, gyertek, segítsetek! Segíts rajtunk, király! A király és a királyfi követték a macskát a vadonerdőbe. Megtalálták a szegény leányt, aki majdnem meztelenül ült egy fa alatt. Pompás ruhákat adtak rá, és magukkal vitték a királyi várba. Egy gyönyörű teremben helyezték el éjszakára, pompás ágyat vetettek neki csupa selyemből, hanem az ágyba egy pici kis kavicsot tettek. A leány nemsokára aludni ment, de előtte megkérdezte a királyfit: – Ugye, magammal vihetem a macskámat? – Miért ne vihetnéd? Vidd csak nyugodtan. Mikor aztán kettesben maradtak, a macska így szólt a lányhoz: – Ha reggel kérdezik tőled, hogy érzed magad, mondd azt, hogy jól aludtál, de éjszaka úgy érezted, hogy egy nagy kő nyomja az oldaladat. Reggel a királyfi köszöntötte a lányt. – Jó reggelt, királykisasszony, hogy aludtál? – Jól aludtam volna, ha nem nyomta volna egy nagy kő az oldalamat – felelt a lány. Másnap megint pompás ágyat vetettek a királykisasszonynak, de az ágyba egy szalmaszálat tettek. A macska éjszaka megint kioktatta a leányt: – Ha kérdezik reggel, hogy aludtál, mondd azt, hogy jól aludtál volna, ha nem nyomja egy gerenda az oldaladat! Reggel megint kérdi a királyfi: – Jó reggelt, királykisasszony, hogy aludtál? – Jól aludtam volna, ha egy gerenda nem nyomta volna az oldalamat – mondta a lány. Erre a királyfi sietett az apjához, s mondta neki: – Milyen kényes ez a leány, még a pici kis kavicsot meg a szalmaszálat is megérezte. Látszik, hogy igazi királyleány! Kedves király apám! Bizony én megszerettem ezt a leányt, elvenném feleségül. Mielőtt a lány kezét adta volna a királyfinak, kikérte a macska tanácsát, aki ezt mondta:– Menj hozzá, jó férjed lesz! Úgy is lett. A leány már egy ideje a királyfi felesége volt, amikor a királyfi így szólt hozzá: – Ne menjünk el megnézni a régi otthonodat? – Menjünk! – vágta rá gondolkodás nélkül a lány, mert bízott a macska eszében. – Nagyon szeretném látni, hogy s mint állnak a dolgok, s vajon életben találok-e valakit az enyéim közül. Így aztán útra keltek. Elöl ment a macska, ők ketten utána. Óriási nagy kaszálóhoz értek, töméntelen sok ember kaszálta a füvet. A macska előrement a kaszás emberekhez, és rájuk szólt: – Amott jön a királyfi a feleségével. Ha kérdezi tőletek, hogy kinek a birtokán dolgoztok, csak annyit mondjatok: Macskavár földje ez. Ha mást mondtok, úgy széttéplek benneteket, mint most ezt a nyárfalevelet. Az emberek megszeppentek a bátor macskától, úgy várták a királyi menet érkeztét. A királyfi megállította előttük a lovát s kérdezte: – Kinek a birtokán dolgozik ez a töméntelen sok ember? – Macskavár földje ez, Macskavár földje – kapkodták egymás szájából a szót az emberek. Azután továbbmentek. Óriási nagy csorda jött szembe, egy pásztorfiú ballagott a tehenek után. A macska kioktatta a fiút, hogy mit mondjon, ha kérdezik. A királyfi a legényt is beérte és megkérdezte: – Kié ez a rettenetesen nagy csorda? Kinél szolgálsz? – Macskavár csordája ez – felelte vigyorogva a pásztor. – Macskavárban lakik a gazdám. – Jaj, hát tényleg, ezek az apám tehenei! – csapta össze tenyerét a királylány. – Hatalmas, pompás vár lehet a feleségem otthona – vélte a királyfi. – Mennyimarhájuk van, milyen töméntelen sok ember dolgozik nekik! Mentek, csak mentek tovább. Hát egy hatalmas vár került a szemük elé. A várban egy hatalmas emberevő óriás lakott. Övé volt a kaszáló és a csorda is. A macska előresietett, és nagyot nyávogott. Az óriás kijött az udvarra, hogy megnézze, ki mer ott hangoskodni. A macska ráugrott, és kikaparta a gonosz óriás szemét. A megvakult óriás négykézláb mászott a vár ajtaja felé, de mikor a küszöbre ért, a macska rácsapta az ajtót az óriás fejére, s az emberevő óriásnak vége volt. Mire a magas vendégek a várba érkeztek, az óriás már nem volt sehol. Így lett a szegény leány a királyfi felesége és a hatalmas vár asszonya, a macskának pedig még az ivadékai is úri életet éltek mellettük. Sok mindent lehetne még beszélni róluk, de én már akkor eljöttem onnan. Úgy hírlik, hogy jól érzik magukat a várban.

A medve, aki könyvet olvas (Török népmese) Élt valaha egy ember, aki szörnyű nagy bűnt követett el a szultán ellen. Amikor az erről tudomást szerzett, nyomban magához hívatta a bűnöst. - Csupán egy feltétellel bocsátom meg a bűnödet: ha megtanítasz olvasni egy állatot, és idehozod elém. Különben fejedet vétetem! Amikor az ember végre felfogta a szavak értelmét, magába roskadva azon gondolkodott, mitévő legyen. Aztán fogott egy medvét, és hazavitte. Összeszedett egy csomó körtét, azt betette egy nagy könyv lapjai közé, és a medve elé tette. Persze a medve lapozgatta a könyvet. A határidő végén a szultán magához kérette a bűnöst. - Teljesítetted-e a feltételeimet? - kérdezte. - Elhoztam, efendim - felelte az ember, és bevezetette a medvét, majd eléje tette a könyvet. A medve hiába kereste a lapok között a körtét, mérgesen dörmögve forgatta a könyvet. A meglepetéstől tátva maradt a padisah szája. - Mit csinál ez? - kérdezte ámulva. Mire: - Könyvet olvas a maga módján, uram! - volt a felelet. Így menekült meg a bűnös a fővesztéstől.

A kis medvebocs madár akart lenni (Angol mese) Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztül totyogott az erdőn, és a magas lombok között meglátta a madarakat. – Jó napot! – kiabálta a kis barna medvebocs. – Én is madár vagyok ám! De a madarak kinevették: – Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van. A kis barna medvebocs elbaktatott az erdőszélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz. – Én is madár vagyok ám! – kiabált feléjük. – Van már csőröm! – Hogyisne! – nevettek a madarak. – A madarak tudnak énekelni! A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy azerdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta: – Kérlek, taníts meg engem énekelni! – Nem hinném, hogy sikerül – csóválta a fejét az énektanár –, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitunő! Próbáld csak meg! ...Do, re, mi, re,do... A kis barna medvebocs buzgón brummogott napokon át: – Do, re, mi, re, do – és az énektanár megdicsérte szorgalmáért. Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: – Do, re, mi, re, do... A madarak csak nevettek, és azt mondták: – Nem vagy madár! Nem tudsz repülni! A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanulrepülni is. Azzal fölemelte az első két lábát,ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás nem hasonlított a madarak röptéhez; és amadarak egyre csak nevettek. – No, most figyeljetek rám! – kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagykeservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek. A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs. Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs. – Brumm... brumm... – üdvözölték egymást. – Brumm... – mondta a kis fekete medvebocs. – Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni? – Brumm... brumm..., hogyne mennék! –mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.

Kisméhecske (Puskás Martina, beküldött)Elaludt a kis méhecske, Szél ringatja szárnyát, A tündérek szivárványból Szőttek neki párnát. Suttogva egy kispacsírta Altatóját fújja, Míg fekhelyét jó puhára Öreg vakond túrja. Ezüstösen ég a mécses Odafenn az égen, S tücsökbanda szerenádol Kinn a faluvégen. A távolban az esőfelhők Készenlétben állnak, Egy éji tündér rájukszólt, S hát így holnapig várnak. Csillagsereg játszana A felhőkkel, ha merne, Villámlana, mennydörögne, Milyen lármát verne!S így csak csendben nevetgélnek, Új hajnalra várnak. Milyen kedves az Istennek Az a méh, ha körötte a Csillagok is lábújjhegyen járnak? Felébredt a kisméhecske, Harmat hullott rája, Arctörlőnek napfény jutott, reggelire egész mező, s a vihar elől menedéknek a jó Isten fája…

Meseváros (Horgas Béla) Ez a város meseváros, Senkiföldjével határos: Tornyos, tükrös, két-filléres, Meszelõtõl nagyon fényes, Nagyon kerek, nagyon kockás, Cifra csipkés és czikornyás, Sárga-szirmos, veres-lángos, Eladó a meseváros, Utca, udvar, szoba, tetõ, Hitelbe is megvehetõ, Ajtó, ablak, pince, padlás, Réztorony és a sarokház, Szökõkút és ócska-piac – Uccu neki, vesd el magad!

Mese (Juhász Gyula) Egy világvégi házban világszép lány lakott, világ végére néztek ott mind az ablakok. Nem járt elõtte senki, nem látott senkit õ, az Óperencián túl megállt a vén idõ. A világszép lány nézte a csillagos eget, tavasz táján szívében valami reszketett. Hajába rózsát tűzött, valakit várt nagyon, de csak a csillag nézett be a kis ablakon. S a csillag oly közömbös, hideg és halovány. S hiába várt örökké a világszép leány...

Alan Alexander Milne (1882-1956) Angol költő, regényíró, drámaíró és publicista. Elsősorban mint drámaíró vált ismerté. Az első világháború után figyelmét inkább a gyermek versek, és mesék felé fordította. 1924-ben jelent meg az "Amikor még kicsik voltunk" című verses kötete gyermekeknek. De az igazi áttörést 1926-ban a Micimackóval érte el, amelyet eredetileg a fiának írt. Majd további folytatás követte 1928-ban, és végül Micimackó története meghódította az egész világot. A Disney© animációs stúdiója átdolgozta a figurát. Meséit, verseit fordította többek között: Karinthy Frigyes, Devecseri Gábor, Gergely Ágnes. Meséi, versei: Hatévesek lettünk, Hol volt, hol nem volt, János király karácsonya, Micimackó, Micimackó kuckója, Koronázási óda, Nátha, ...

A nagyralátó mozdonyka (Tersánszky J. Jenő) Volt egyszer egy kis mozdony. Hogy hol? Nem küldelek én benneteket érte az Óperencián keresztül, hanem megmondom pontosan. Először is ott volt ez a kis mozdony a szülőhelyén, a gyárban, aztán onnan elvitték egy kis vicinális vonat kocsijait húzni. Tudjátok, mi az a vicinális vagy helyiérdekű vonat, ugyebár? Olyan apróbb jármű, ami nem fut Párizstól Budapestig, hanem Csügösdről, Bagosdra. Hát a mi kis mozdonyunk is így került Csügösd község újon épült vasútállomására, hogy megtegye az első útját. Sejtitek, hogy ez nem kis ünnepséggel jár. Ott van az egész lakosság messze környékről, és nagy áldomást csapnak az örömére. Az első útra holmi szegény embernek bilétet sem adnak a vonatra, csupa előkelőség ül a kupékban, és az indulásra sem egy közönséges vasúti kalauz fütyölget, hanem a főispán úr ad jelt. Nahát, ez történt a mi kis mozdonyunkkal is. Odaakasztották vadonatújan, fényeskedve a vagonok élére, pukkadásig jóllakatták szénnel, gőzzel, hogy akkorákat az egész megye népsége sem bírt volna tüsszögni, ha mind náthába esik, mint a kis mozdonyunk. De még ez semmi. Hanem hogy úgy meg volt rakva virágkoszorúkkal, hogy alig látszott ki a dugattyúja hegye, és mikor elindult, hát a sokaság éljent ordított, és a rezesbanda rázendített. Mindezt némileg nevetségére mondom. Mert hát, kérlek alássan benneteket, a tapasztalatlan ifjúság bizony magától is olyan, még ha egy kis mozdonyban pöfög is, hogy azt hiszi, szűk lesz majd az ő nagy tetteinek az egész világ. Hát, még akit így megbódít a nagy tisztességadás az első lépéseikor, mint a mi kis mozdonyunkat. Nem csodálhatni hát, ha olyan büszkeség és elbizakodás duzzasztotta, hogy azt gondolta, na, most meg nem áll szaladtában a szárazon avízig. Sőt tán hajónak sem lesz kutya, hogy azt is átvállalja. Persze, sajnos ehelyett Csügösdtől Bagosdig is hét bakterháznál húzták meg a fékét, és Bagosdról bizony visszafordították Csügösdre. Hát ez egy kis csalódás volt a mozdonykának már az első útján, de reménykedett, hogy majd csak messzebb is eresztik világot járni. Persze ebből semmi sem lett. Sőt ami következett sorsául, az bizony még az első kirándulására sem hasonlított. Nem tülekedett aztán már a kocsijai felé csupa úri népség, hanem szegény emberekkel vegyes ügyes-bajos utasok. És a kosztját is egyre szűkebben mérték ki. Az iramát is meglassították. Végül már olyan kehes lett, hogy az emberek leszállhattak róla a kalapjukért, ha lefújta a szél a fejükről, és lépésben beérték újra. Hozzá aztán a legnagyobb nyomorúsága az lett, hogy az életét is megunta, hogy mindig csak Csügösdtól Bagosdig, Bagosdtól Csügösdig, Csügösdtől Bagosdig, Bagosdtól Csügösdig, Csügösdtől Bagosdig ...(nanana, már én is unom mondani !) baktatott szegény kis nagyravágyó, nagyralátó mozdonyka. Lassanként így kopott le róla az új máz is, amivel a gyárban kisuvikszolták. Megöregedett, és olyan reménye vesztett, kedvetlen jószág lett belőle, mint egy botorkáló koldus. Édes istenem! De hát semmi vigaszt ne találjunk ki a számára ? No, várjatok hát! Egyszer, évek múlva, mikor már nagyon gyatrán bírta teljesíteni a kötelességét a kis mozdony Bagosdtól Csügösdig, és a forgalom ehhez még meg is növekedett, hát egy nap egy fiatal, új mozdonyt rendeltek oda a vicinális vonathoz a gyárból, kisegítésül melléje. No, pont mintha saját magát látta volna a kis mozdony. Ez az új, ifjú társa is úgy tele volt hittel, buzgalommal, gőggel, és az első útján ennek is volt valami csődület és a homlokán pár virág, ha szerényebben is. -Na, bátyám, most meg nem állok hetedhét állomásig -mondta a mi kis öreg mozdonyunknak, és akkorát prüszkölt, hogy három úri dáma, aki mellette állt éppen, azóta is haragszik rá a lefröcskölt ruhájáért. Hiába beszélt neki a maga keserűcsalódásáról a kis öreg mozdony. Végre is csak azt érte el, hogy ifjú társa irigységgel vádolta meg. Hiszen melyik ifjú lélek hajt a bölcs önmérséklet tanácsaira? És talán igaza is van. A remény, az ábrándjaink a legnagyobb boldogságunk. Elég az hozzá, hogy a mi kis öreg mozdonyunk egyszerre csak elnevette magát kérkedő ifjú társán. Nem kárörömből, mert sokkal jobb szíve volt, hanem mert eszébe jutott az a szép idő, amikor ő maga is így büszkélkedett, és aztán mi lett belőle! Hanem ez a kacaj mégis olyan volt, akárcsak valami új festékkel kenték volna be a lelke fakó szomorúságát. És attól fogva a kis öreg mozdony mégis vigasztalódott hátralevő napjaira, ifjú társán látva, hogy másnak sincs jobb sorsa, sőt neki még több is jutott a dicsőségből. De én továbbmegyek ennél is. Ugyanis én beszéltem már igazi nagy mozdonyokkal is, akik Párizstól Budapestig száguldanak, és bizony kisült, hogy azok sincsenek megelégedve a sorsukkal. Panaszkodtak, hogy ha nagyban is, azért éppúgy ki van mérve az útjuk, és unatkoznak és kopnak és vénülnek. Persze, hiszen mindenki csalódik az életben, aki túlságosan nagyralátó. De hát, akinek jó a szíve, az ifjúság boldog heve múltán megtalálja az írját bánatának abban, hogy mulat magában az élet furcsa során a hiábavaló zúgolódás és irigykedés helyett, mint a mi kis öreg mozdonyunk.

Mi van a szobában? (Nemes Nagy Ágnes)Az asztal A szobában van az asztal, leterítve szép damaszttal. Ő a kedves, ő a jó, ő mindenre kapható. Lehet rajta inni, enni, leckeírás neki semmi, építek rá hidakat: ő a víz a híd alatt. Autó járja? Vígan állja, ő a pálya, ő a pálya. Egy baj van csak: bármi kedves, lombfűrésztől ideges lesz. A szék A szobában van a szék. Nem mondom, hogy csodaszép. Vén a támla, lóg a karfa, mintha volna gyönge mancsa. Az igaz, míg kicsi voltam, ha nem látták, ráugortam, a karfáján lovagoltam, de akkor még buta voltam. Most sajnálom, ha morog,nyikorog és nyiszorog – Olyan, mint egy barnamedve, főleg este, főleg este. Az ágy A szobában van az ágy, és az ágyban van az álom. Párna úszik nagy folyón, máris túl van hét határon. De ez mégsem uszoda: lombokból a kupola. És a lombos kupolában hét majom, hét majom ugrál fenn az ágakon, lomb között, gally hegyén, úgy cikáznak, mint a fény. Aztán hosszú karjukon lógnak – hét arany majom! –, mintha hét kövér füge lóbálózna fönn az ágon – de ne hidd el, ez csak álom.A szekrény A szobában van a szekrény, mint a vár, mint a vár! Rajta széles, régi zár. Bent magasra tornyosodva félsötétben polca, odva mindent, mindent rejteget! Rémeket? Ingeket! Ingek csücske, mint a zászló, minden reggel integet. Egyszer belebujt a macska, cirmos macska, szép, komoly, ült bent, mint egy vén bagoly; irigyeltük, kizavartuk mérgesen, hogy mer ő a várba ülni, szemtelen, szemtelen! A lámpa A szobában van a lámpa, hogy ragyog, hogy ragyog! Mert a lámpák boldogok. Mintha mindig mondaná:villogok, villogok! Rokonaim odakint a csillagok. És? És mi van még a szobában? Hát a fal, hát a fal! Visszaüt, de eltakar. Úgy vesz széles tenyerébe, mint a cinkét tartja fészke, de a cinke ül maga, nincsen neki ablaka; én kinézek a szobából, mint a pásztor a subából nézdegél. Az se baj, ha fúj a szél, fúj a szél.

Az óriás csizmák (Mikszáth Kálmám) A padláson limlom közt csodás pár csizma volt. Mikor a kis Lacika megpillantotta, arra a kiáltásra fakadt: "Megtaláltam az óriások csizmáját!" Mert csakugyan szörnyű nagy volt a csizma; a szára hátul meg volt hasítva, a lábfőre rozsdás sarkantyút kötött valamikor a gazdája. A Lacika apja így magyarázta meg a csizma eredetét: - Ez valami fullajtáré lehetett valamikor száz év előtt! Mert tudjátok meg, hogy a régi világban fullajtár futott a nagyúri fogat előtt, s hogy tyúkszeme ne fájjon, ilyen nagy csizmát kapott. - Nagy lehetett ám, édesapám, ugye még az a csizmadia is, aki varrta! - vélte Lackó. - Eredj, te golyhó, az csak olyan volt, mint a többi. - Jaj be szeretném felhúzni a lábamra! - Meg ne próbáld valahogy -inté az apja -, mert olyan bolond csizma az, hogy ha felhúzod, világnak szalad veled! De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre. Felöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fejébe nyomta tollas kalapját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák ... beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyü a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám. Lackó szeme megcsillant: hej, gyöngyélet ez! Száguldani helyen-völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: "Ni, miféle vitéz ez!" Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpenyeg mellett, tisztelgésre emeli fegyverét. Hát nem nagy gyönyörűség ez? Mindég ezt óhajtotta álmában is.Trará! Kürtjét megfújja, s annak a hangja betölti a völgyeket. Ő csak vágtat, egyre vágtat... porzik az út nyomában. Kíváncsi népek utánaszaladnak a csodálatos kis huszárnak; kéményseprő létrával, a gavallér vasparipán, Bodri kutya nyúlkergető sebességgel, de még csak meg se közelítik. Lackó vissza-visszanézett, és jóízűt nevetett rajtok. Hanem derűre ború, nem sokáig tarthatott a jókedve, estére egy erdőbe ért. A kis huszár szíve összeszorult. Az éj leereszkedett csöndesen, s az erdő rémei susogtak a lombok között. Egyedül volt, megremegett. A fáradtság is erőt vett rajta (bezzeg jó volna most otthon édesanya puha ágyában feküdni), de az óriás csizma nem eresztette, nyargalt vele lélekszakadtig egyre odább, odább. A nagy vitézség oda lyukadott ki, hogy sírni kezdett. Maradna már, de futni kell, pihenni nem lehet. Fut, fut, de végre nagyot zökken... Hopp, egy semlyékes érhez ért. A nagy csizmák besüppednek. "Hála istennek, megállottam!" -gondolja magában, és próbálja a lábát kihúzni. De sehogy se sikerül neki. Kétségbeesve fújt bele a kürtjébe: hátha meghallaná valaki! Hátha emberek laknak a közelben. - Trará! Trará! Mégis addig ügyeskedett, vergődött Lackó, hogy nagy üggyel-bajjal kihúzta a lábát a csizmákból, egyiket a másik után. De mit használ, ha már most ő kezdett süllyedni az iszapban folyton alább, mintha el akarná a sár nyelni. László vitéz imádkozni kezdett: - Már csak az Istenke menthet meg engem. S a jó Isten csakugyan küld segítséget azoknak, akik őhozzá fordulnak. Két ragyogó csillag fénye gyúlt ki a kormos éjben, egyre közelegve. Haj, nem is csillag az, de két lámpás! Többet ér most két lámpás két csillagnál. Mert a két lámpással az erdőcsősz és felesége jött, akik kihúzták Lackót a hínárból, tisztára fürdették a kútnál, aztán hazavitték a szüleihez. Képzelem, hogy volt otthon "nemulass"! A nagy csizmák bent maradtak az iszapban, és ott elpusztultak örökre. Pedig kár értük, mert ezek a mostani csizmadiák nem tudnak többé ilyen maguktól száguldó lábbelit készíteni.

Mese a két kicsi ökröcskéről (Kormos István) Volt egyszer egy szegény asszony, annak egy legényke fia, furfangos, eszes gyerek, eleven, mint a csík. Azt mondja egyszer a szegény asszony a fiának: – Szaladj, fiam, hozz az erdőről egy öl fát, hadd süssek kenyeret! Azzal feltarisznyázza egy szem hamuban sült pogácsával; az vállára kapja a fejszét, s megy az erdőre. Ott nekiáll a fáknak, vágja istenesen. Mikor már eleget kidöntött, megtörli a homlokát, leül éhesen, s nyúl a tarisznyába. Alig harap a pogácsába, valahonnét előtte terem egy ősz öregember, s azt mondja neki: – Hallod-e, fiam, adj nekem abból a pogácsából, három napja nem ettem! A fiú kettétöri a pogácsát, felét az öregnek nyújtja, s esznek ketten. Evés után megint megszólal az ősz öregember: – No, fiam, mivel jó szívvel voltál hozzám, én is adok neked valamit. Sunyd be csak egy kicsidég a szemed. Besunyja nevetve a legényke, s mire kinyitja, ott áll előtte két kicsi fekete ökör, akkorák, hogy alig látszanak ki a fűből. Nagyot kurjant örömében, de akkor azt mondja az ősz öreg: – Ohó, majd elfelejtettem, hogy szekér is kell az ökrök után. Sunyj még egyszer! Megint suny a legényke, s egy szempillantás alatt ott a szekér is; az a két kicsi fekete ökör meg ott áll a szekér előtt befogva. Most örül meg csak igazán a legényke! Fordul az ősz öreg felé, de az úgy eltűnt onnét, hogy se híre, se pora nem maradt. Akkor nekiáll, s hányni kezdi föl a szekérre a kivágott fát. Hanem egyszer csak megtorpan, erős töprenkedésbe esik. – Hajhaj! Hogyan bírják el a sok fát azok a csöpp jószágok? – kérdi maga elé. Akkor hátrafordul az egyik kicsi ökör, s megszólal szakasztott emberi hangon:– Sose törődj azzal, kis gazdánk! Elbírunk mi százszor annyit is, csak jól rakd meg! Hitetlenül néz a fiú, de megrakodik, s csakugyan, elindul a két kicsi ökör nagy dübörgéssel haza az erdőből. Beér a legényke a szekérrel a faluba. A bíró háza előtt ott áll a kövér bíró meg a gróf, egy piszkafahosszú, keszeg ember. Nézik elhűlve, hogy a két csöpp fekete ökör milyen könnyedén húzza azt a nagy szekér fát. Kérlelni kezdik a legénykét, hogy adja nekik az ökröcskéket, náluk jobb helyen lesznek. De beszélhetnek, a legényke nem adja. Megmérgesednek: a bíró lehányja az útra a legényke fáját a gróffal, s nagy ordítva ráparancsolnak, hogy húzassa be egy fordulóra az erdőt, különben elbúcsúzhat a két kicsi ökröcskétől, de az életétől is. – Jól van! – komorodik el a legényke. Csördít az ostorával, s szekerezik vissza az erdőbe. Ott megállítja az ökröket, nagyot sóhajt, nézi a sűrű rengeteget, s azt se tudja, mihez kapjon. Akkor megint megszólal az egyik kicsi ökröcske: – Sose búsulj, kis gazdánk! Csavard le az egyik szarvam, abban találsz egy se vége, se hossza kötelet, tekerd vele körül az erdőt, s kösd a kötelet a szarvunkra. A többit csak bízd ránk! Úgy is tett. Körülszaladta a rengeteget, körültekerte azzal a se vége, s hossza kötéllel, s a kötél két végét rákötötte a két kicsi fekete ökröcske szarvára; ahogy haladtak, mind kopaszabb lett mögöttük a hegy. Az erdő madarai ijedten csapongtak a lábra kelt erdő fölött, csodálkozva ezen a bolondságon. Hát a kövér bíró meg a keszeg gróf! Azok hogy elhűltek, amikor meglátták az úton a fújtató, dübörgő két kicsi fekete ökröcskét s mögöttük a vonuló rengeteget. De mire észbe kaptak volna, a két kicsi ökröcske már ott fújtatott a bíró kapuja előtt, neki a kapunak, rontották össze, be az udvarra. Nagy recsegéssel-ropogással utánuk az erdő, torlódik egy halomba, hogy elborítja az udvart, el a bíró házát. Ugrik is el onnét a bíró meg a gróf, s neki a legénykének. Az csak áll somolyogva.– Elhúzattam az erdőt, bíró uram – nevetett a dühös bíróra –, van már mivel alágyújtani! De azok csak ordibálnak; vörös a bíró képe, a gróf meg azt habogja, hogy menjen csak vissza, s szántsa föl az erdő helyét, vessen a földbe búzát, boronálja el, arasson, csépelje el a termést, őrölje meg a búzát, s húzasson be az udvarára egy fordulóra hétszázhetvenhét zsák lisztet, de még aznap estig, mert különben elszedik tőle a két kicsike fekete ökröcskét, s vége szakad az életének is. A két kicsi ökör csak fújtatott erre, a legényke csördített egyet, s fordultak vissza. Kezdi a legényke az erdő helyén a szántást: föl a hegyre, le a völgybe. Aztán vet, boronál; egykettőre kikel a búza, nő, megsárgul a kalász, s arathat a legényke. A két ökröcske csépeli sebesen, gyúrja, tapodja, s fújják egyetlen halomba a kicsépelt búzát; aztán őrlik, járják a malomban, csak úgy ragyog fekete testük az izzadságtól. Közben a nap gyorsan hull alá a nyugati égen. A kövér bíró meg a keszeg gróf kinn állanak a kastély tornácán, nézik nagy örvendezéssel a napnyugtát; a legényke is látja, s megvakarja az üstökét, hogy immár befellegzett, amikor megszólal az egyik kicsi ökröcske: – Sose búsulj, kis gazdánk! Nem lesz semmi baj. Azzal nekifut az egyik kicsi ökröcske, amelyik megszólalt, neki a hegynek, föl a hegy legmagasabb csúcsára, felszúrja az éppen elmerülő napot a szarvára, megrázza a fejét, s visszahajítja a napot a keleti égre, hadd világoljon. A másik kicsi ökröcske meg a felkelő holdat ökleli a hegy mögé. S ledübörögnek a legénykéhez, hányják föl a szekérre a liszteszsákokat, s amikor megrakodnak, megindulnak nagy nyikorgással a hétszázhetvenhét zsák búzával, egyenest a gróf udvarára. A kastélykapuban csördít egyet a legényke, az ökrök nagy dübörgéssel nekiszaladnak a kapunak, összerontják, neki a kastélynak, hogy nagy pengéssel kimozdul a helyéből, s elborítják a hétszázhetvenhét zsák búzaliszttel az udvart, eltemetve alája a bírót meg a grófot.Úgy másznak azok elő a liszthegyből, orruk, fülük lisztesen, mint valami molnárinasnak. – Elhoztam a termést, gróf uram – nevet a csupa liszt grófra a legényke –, most már van mit aprítani a tejbe! – Héj, te kölök! – ordibál a gróf, s áll a bíróval a legényke elé. – Ne űzz ám csúfot velünk! Azt mondom neked, hogy elvígy minket a szekereden a pokolba, mert ha nem, búcsúzhatsz az ökreidtől, de az életedtől is! S néz a bíróval a legénykére, az hivén, hogy most megfogják, meg, ezzel a paranccsal. Gondolkozik is a legényke erőst, de akkor csap a farkával az egyik ökör, bődül nagyot, hogy csak a gazdája érti. – Hát mehetünk – mondja a legényke –, hisz éppen oda valók, a pokolba! És fölsegíti a kövér bírót meg a keszeg grófot a szekérderékba: ő is fölül, s megindulnak, ki a kastélyból, nagy porozással szekerezve végig az országúton. A két kicsi fekete ökröcske először lassan cammog, de gyorsul a menésük, haladnak fönn a hegyek között nagy dübörgéssel, csak úgy szikrázik a szekér kereke; vágtatnak el nagy feneketlen szakadékok mellett, át a szakadékokon, fákon, fellegeken, sötét szurdokon, a szekérderékban rázkódó bíróval meg gróffal. Egyszer csak elérnek egy hatalmas, kopár fekete sziklához; a szikla kapuforma, ez van belevésve ákombákomokkal: „Pokolkapu”. A két kicsi fekete ökröcske megtorpan a szikla előtt, s beütik szarvukkal a pokolkaput. Kénes felleg csap ki a kapun, már hőkölne vissza a gróf meg a bíró, de az ökröcskék leszegik a fejüket, s behajigálják a két hadonászó alakot a kapun. Összecsapódik utánuk nagy dübörgéssel a pokolkapu, s áll előtte nevetve a legényke. Aztán föl a szekérre, a két kicsi ökör közé csap, s megindul onnét tovaszekerezve.

Az öreg király (Puskás Martina, beküldött)Bolond vagy te öreg király! Hitted neked minden kijár, Megkopott a fényed mára Üresen kong lelked vára. Bolyong termei sorában, Nyüzsgő nép volt ott korábban, Most csak néhány talpnyalója, Ígéreten megvett szolga. Mindez bizony jó is volna, Ha a lóláb ki nem lógna. Tüzes beszéd mágiája, Kihunyt királyi szavában. Magányosoknak súg szerelmet, Kincset csenget nincstelennek. A sok reménytelen bábú, Szemében csak kacat árú. Arcod fested minden reggel, Mosolyt próbálsz a tükörrel. Alkoholban fürdik elméd, Menekül tőled az emlék.Hallod-e te öreg király, Kicsit kevesebbet igyál! Keresd meg a szeretetet, S add bábjaidnak, míg lehet.

Öreg néne őzikéje (Fazekas Anna)Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét. Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra, megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába. Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne. Ölbe veszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába. Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti, forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja. Cili cica, Bodri kutya mellé búvik a zugolyba, tanultak ők emberséget, nem bántják a kis vendéget.Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az őzbálba, vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzá való kedve. Barna szeme bús-szomorún csüng a távol hegykoszorún. Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhők alatt. Esti szellő ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek: "Vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza, gida pajtás!" Könnybe lábad az őz szeme, hej, nagyon is visszamenne, csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná!Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fű, puha pázsit, tarka mező száz virága őztestvérkét hazavárja. Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály, vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya. Várja patak, várja szellő, kék ég alján futó felhő, harmatgyöngyös harangvirág, vadárvácskák, kékek, lilák. Öreg néne megsiratja, vissza - dehogy - mégse tartja, ki-ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban. Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni, és integet, amíg látja: "Élj boldogul, őzgidácska!"Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak, onnan lesi öreg néne, kisgidája visszanéz-e. Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza, s olyan gyorsan, mint a villám, fenn terem a mohos sziklán. De a tetőn, hegygerincen megfordul, hogy búcsút intsen: "Ég áldjon, rét, kicsi csalit" - s mint a szél, eliramodik. Nyár elröppen, levél sárgul, lepereg a vén bükkfárul, hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne.Újra kihajt fű, fa, virág, nem felejti a kisgidát, fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen. Kitekint az ablakrésen: ki kopogtat vajon éjjel? Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput. Ölelésre lendül karja: kis gidácska meg az anyja álldogál ott; beereszti, szíve dobban, megismeri: őzmama lett a kisgida, az meg ott a gida fia. Eltörött a mellső lába, elhozta hát a kórházba, hogy szemével kérve kérje: gyógyítsa meg öreg néne, puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája.S köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába. Gida lábát két kezébe veszi lágyan öreg néne. Meg is gyógyul egykettőre, felbiceg a dombtetőre, s mire tölgyről lehull a makk, a kicsi bak hazaballag. Mátraalji falu széle, kapuban ül öreg néne, nincs egyedül, mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga. Körülötte gidák, őzek, látogatni el-eljőnek, télen-nyáron, évről évre, fejük hajtják az ölébe.Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti öreg nénét, és azóta így nevezik: Őzanyóka. Piros pipacs, szegfű, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben, kis csuporban szivárványszín száz csokor van. Egyiket Gál Péter hozta, másikat meg Kovács Julcsa, harmadikat Horváth Erzsi, úttörő lesz valamennyi. Vadvirágnak dal a párja, énekszótól zeng a háza, oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is Őzanyóka. Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék mese őrzi aranyszívét.Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre; egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle!

A három pösze (Magyar népmese) Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egyszer egy öregasszony a három lányával. Mind a három szép volt, de nem akadt kérőjük, mert mindhárom csúnyán, hibásan beszélt. De egy nap egy öregember beállított a három fiával és megkérdezte: - Van-e eladó lány a háznál? Az asszony azt felelte: - Van három is! És beeresztette őket. Azután odatette az ebédet. Majd bement a lányokhoz és ezt tanácsolta: - Csinosítsátok ki magatokat és ne szóljatok egy szót se, mintha idegen férfi előtt nem mernétek kinyitni a szátokat. És bementek a vendégekhez. De egyszer a kicsi kutya nagy galibát okozott... A legkisebbik lány felkiáltott: - A kitikuta mind megette a zsijt! Mi a kutagumit adunk a legéneknek?! Erre a nagyobb testvér rászól szigorú hangon: - Ne foly te, nem tabad folyni! A harmadik büszkélkedik: - Ládd én egy tót se tólok. Erre a vendégek elképedtek. És fogták kalapjaikat és elmentek. Az ebédet sem várták meg. A három lány azóta is árválkodik. Ki nem hiszi járjon utána!

Az égigérő paszuly (Magyar népmese) Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony. Annak volt egy fia meg egy kis tehénkéje. Egyszer úgy elfogyott az ennivalójuk, hogy el kellett a kis tehénkét hajtsák a vásárra, hogy eladják. Mondja az anyja a kisfiúnak: – Eredj, fiam, reggel hajtsd el. De vigyázz ám, hogyan adod el, nehogy károsak legyünk benne. El is hajtotta a fiú a vásárra, hát mindjárt akadt is vevője. Meg is csinálta a vásárt a fiú, elcserélte a tehenet egy szem paszullyal. Vitte haza a paszulyt a kisfiú, mutatja az anyjának, mit kapott. Az anyja sírt keservesen, hogy a tehénkét ennyiért adta oda. De a fiú vigasztalta: – Ne búsuljon, édesanyám, azt mondta az öregember, aki megvette a tehenet, hogy még most, este ültessem el, s meglátom, hogy mi lesz belőle. Elültette a kisfiú az ablak alá a kis kertbe a paszulyt, de még vacsorázni sem tudott, úgy várta, hogy mi lesz vele. Csak lefeküdt. Hát reggel, mikor felébredt, látta, hogy kikelt a paszuly. Kinéz az ablakon, de nem is látta a tetejét. Gondolta, kimegy, megnézi kívülről. Kiment s megnézte, de bizony őkegyelme hiába bámulta, nem látta a tetejét. Mondja az anyjának: – Na látja, édesanyám, mennyit ér a paszuly. Megyek, felmászom a tetejére. Az anyja mind kérelte, hogy ne menjen, de mégis elment. Délfele elindult, s ment felfelé a paszulyon. Addig ment, mendegélt, már olyan magasságban volt, hogy szinte szédült. Akkor egyszer csak elérte az égboltot. Hát ott az égbolton volt egy kis nyílás. Bekukucskál a fiú, s lát ott valamivilágosságot. Azt gondolja magában: “A paszulynak elértem a tetejét, de most már szeretném megnézni, mi van ott benn.” Összeszedte a bátorságát, s belépett az ajtón. Hát látja, hogy ott nem is messze van egy kis házikó. Gondolja magában: “Most már úgyis éjjel van, itt szállást kérek, s reggel megyek haza.” Hát ahogy benyit, ott talál egy asszonyt. Felkérdi az asszony: – Hol jársz itt, te kisfiú, mikor az én uram a hétfejű sárkány? Ha meglát téged, rögtön megesz! Jaj, könyörgött a kisfiú, hogy bújtassa el, mert ő úgy fél a sárkánytól. Kérdi az asszony: – Éhes vagy te, kisfiú? – Jaj, bizony éhes én – felelte a kisfiú –, még tegnap se ettem semmit. Az asszony adott vacsorát a kisfiúnak, a kisfiú megköszönte szépen a szívességet. – Namármost gyere, rögtön bújjál el, mert jön haza az uram, s ha meglátja, hogy itt vagy, mind a kettőnket megöl. De hová? – gondolkozik az asszony. Hova bújtassa el a kisfiút? Gondolja magában, behozza a dagasztóteknőt, beteszi az ágy alá, s aláborítja a kisfiút. Álmos volt a kisfiú, de úgy meg volt ijedve, hogy nem mert elaludni. Hát mikor üti az óra a tizenkettőt, támad nagy dörömbölés, zúgás. Jön haza a hétfejű sárkány, hoz egy fekete tyúkot a hóna alatt. Leteszi az asztalra, s mondja: – Tojj egyet! Hát rögtön tojt a tyúk egy aranytojást. A sárkány megint rákiáltott. – Tojj még egyet! Ameddig mondta a sárkány, addig mindig tojt a tyúk. De a sárkány nagyon éhes volt. – Asszony, vacsorát ide! – kiabálta.Ad az asszony vacsorát, vacsorázik a sárkány. Mikor megvacsorázott, azt mondta a feleségének, hogy adja oda a muzsikáját. Amint ott muzsikál, egyszer csak elkezd szaglálni. – Te asszony, miféle idegen szag van ebben a házban? – Csak nyugodjék, lelkem, muzsikáljon, nincs itt semmiféle idegen. – Dehogy nincs. Nekem rögtön add elő, mert különben téged is széjjeltéplek. Az asszony addig csitította, amíg belenyugodott, s amint ott muzsikált, egyszer csak elérte az álom, s ahogy ott ült a karszékben, szép csendesen elaludt. Még nem is horkolt. Gondolta magában az asszony, jó lesz neki is lefeküdni, mert mindjárt megvirrad, s még nem is aludt. A kisfiú, mikor észrevette, hogy mind a ketten elaludtak, kibújt a teknő alól, hóna alá fogta a fekete tyúkot, a másik kezébe a muzsikát, s gyerünk, szaladt vele ki a házból. Szaladt. Mikor jött volna be a lyukon, ahol felment, gondolja magában, visszanéz, vajon nem jön–e a sárkány a tyúk után. Hát úgy megijedt, mert a nagy sárkány egészen a nyomában volt már, úgy szaladt. A kisfiú gyorsan leeresztette magát a szál paszulyon, a szekerce éppen künn volt a karfán, vette, s hamar kivágta a szál paszulyt vele. A sárkány lebucskázott, keze–lába kitörött, s a kisfiú agyonütötte s elégette. Többet nem kell féljen tőle senki. Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult miatta, hogy hova lett. – Ne búsulj, anyám, lesz ezután mit együnk, lesz pénzünk, aranyunk elég! – Jaj, honnan lenne, fiacskám? – kérdi az anyja. – Mikor a tehenet elhajtottad, nem adtak érte csak egy szem paszulyt; ha a tyúkot eladjuk, azért nem kapsz csak egy felet. – Jaj, dehogy adom én el ezt a tyúkot – mondja a kisfiú.Bevitte a házba, felállította az asztalra, megsimogatta, s mondta neki: – Tojj egyet! Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást a kisfiúnak is. Az anyjának tátva maradt szeme–szája a nagy csodálkozástól. Addig tojatták, amíg meggazdagodtak. Csináltak szép házat, csűrt, vettek sok szép jószágot a pajtába, s vettek sok szép ruhát maguknak. A kisfiú egész nap csak muzsikált, az anyja meg csak hallgatta. Aki nem hiszi, járjon a végére. Bevitte a házba, felállította az asztalra, megsimogatta, s mondta neki: – Tojj egyet! Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást a kisfiúnak is. Az anyjának tátva maradt szeme–szája a nagy csodálkozástól. Addig tojatták, amíg meggazdagodtak. Csináltak szép házat, csűrt, vettek sok szép jószágot a pajtába, s vettek sok szép ruhát maguknak. A kisfiú egész nap csak muzsikált, az anyja meg csak hallgatta. Aki nem hiszi, járjon a végére.

Pici versben pici pék (Fecske Csaba) Volt egyszer egy pici pék, Keze-lába pici még. Két szeme két pici lék, Fülei is picikék, Szétálltak egy picikét. Sütött ez a pici pék kenyeret, de picikét. Azért sütött picikét mert a nagyhoz pici még!

Pitt-potty és litty-lotty (Kányádi Sándor) Csüngött a jégcsap nagy hegyesen az ereszen. És olyan peckesen, gőgösen merkelt alá a befagyott pocsolyára, mintha nem is egy anyától lettek volna. Valósággal átdöfte a tekintetével. De ez egy cseppet se bántotta a páncélba öltözött pocsolyát. – Hé, te! – mordult le a jégcsap, mint egy goromba úr a cselédre. – Szólítottál, testvér? – rebbentette föl lecsukló hópilláit a szundikáló pocsolya. – Testvéred a tócsa meg a sárlé, megdermedt litty-lotty. Meg ne lássalak többet itt, alólam elkotródj! – Ha én litty-lotty, akkor te pitty-potty, testvér, de nagy legény vagy, mióta meggémberedtél. Fenn hordod nagyon azt a lelógó orrod. Pedig ha eszed volna, emlékezhetnél, hogy velem együtt egy szürke felhőből születtél. – Én veled, testvér? Soha, soha! Eredj a pokolba. Takarodj, megmondtam! Mire vársz – Hogy a nyakamba essél, testvér! Hogy kitörd a nyakad, te goromba mitugrász! A szóváltás közben a jégcsap észre se vette, hogy egészen kimelegedett. Amire észrevette, már késő volt, mert: – Kipp-kopp! – kezdtek hullni róla a cseppek. – Kipp-kopp, pricc-precc! – robbantak szét, ahogy a pocsolya jegére csöppentek. De aztán fölkelt a nap is. És engedett a pocsolya is. A kipp-koppból potty-potty, majd litty-lotty lett. – Pitty-potty, litty-lotty. – Délre már boldogan ölelkeztek a pocsolya s a volt jégcsap. Egymást noszogatva indultak a sánc felé, hogy onnan a patakba, a patakból a folyóba jussanak, hogy a tengerbe érve hatalmas hajókat ringassanak. És alig várták, hogy újra felhőként szállhassanak az egyre kékülő égen, ahol majd gyönyörű repülőgépek bújócskáznak bennük.

Pórul járt farkas (Cseremisz népmese) Három álló napig bolyongott az éhes farkas erdőkön, mezőkön, kocsiutak mentén, azt kutatva, mivel tölthetné meg üres bendőjét. Útközben találkozott egy paraszemberrel. Hé paraszt, megeszlek! Pedig én neked, te szürke farkas, télire piros bundát akartam varrni! Úgy látom, már semmi sem lesz belőle. Mit tehetek, egyél meg! Piros bundát?! Nekem!? No jó! Nem eszlek meg. Varrd meg nekem a piros bundát. Ha kívánod, megvarrom. Feküdj csak le ide a földre, hadd vegyek méretet ezzel a pálcával. Lefeküdt a földre a szürke farkas, kinyújtotta a mancsát, a paraszt meg fogott egy jó vastag pálcát, s elkezdte vele csépelni: a fejét, a marját, végig a hátát. Tűrte-tűrte a farkas, de a végén már nem állhatta tovább. Mondd csak, kész-e már a bunda? Még nincs, még nincs! Még csak méretet vettem rólad, a varrást most kezdem el. A paraszt még egy darabig ütötte-verte a farkast, és amikor annak már kiserkent a vére, abbahagyta a verést. Készen van a bundád! Lám csak, hogy felöltöztetett ez a parasztember szép piros bundába! Most már jöhet a hideg tél, nem fagyok meg! Sajgott a farkas háta, hasogatott minden porcikája, de úgy gondolta, hogy bundája már van. Az éhség azonban tovább kínozta. Ekkor a dombon egy fehér kost pillantott meg. No te kos, most megeszlek! Látom, kedves farkas, hogy nagyon éhes vagy, de minek szaggatnál szét darabokra,hogy a fogad rontsad? Inkább tátsd ki jól a szád, beleugrom, s így egészben lenyelhetsz. Igaza van, gondolta a farkas, hadd ugorjon! Minek is rontanám fölöslegesen a fogam! - Kitátotta a farkas agyaras száját, a kos meg nekiszaladt, a szarvával hatalmasat öklelt a farkason úgy, hogy az legurult a dombról. A farkas a domb lábánál hevert, és amint magához tért, elcsodálkozott:Ez bezzeg nagyon rossz falat volt. Inkább a fogammal téptem volna szét, mint hogy egészben lenyeljem. Most, hogy egészben lenyeltem ezt a kost, még éhesebb vagyok. Aztán feltápászkodott a farkas, és elindult másfelé szerencsét próbálni. Egyszerre csak a réten egy legelésző lovat pillantott meg, odament hozzá, és rákiáltott: Idefigyelj, te ló, megeszlek! Kedves barátom, mielőtt megennél, előbb meg kell számolni az ezreseimet. Miféle ezreseket? Azokat, amelyek hátul vannak. A ló háta mögé került a buta farkas, és ott a ló farkát pillantotta meg, s abban ezernyi meg ezernyi szálat. Az ordas kezdte számolgatni a szálakat. Amint nagyban számolgatott, a ló kivárta az alkalmas pillanatot, és istenesen fejberúgta patájával! Amikor a farkas felocsúdott, rettenetesen zúgott a feje. Azzal tovább bandukolt, és találkozott egy kutyával. No, te kutya, téged ebben a szempillantásban széttéplek és bekaplak! Várj egy kicsit, bácsikám, ne egyél még meg. A gazdám ma tartja a lakodalmát. Inkább oda menjünk el, ott aztán torkig ehetjük megunkat hússal. Ráállt a vásárra a buta farkas, s mindketten beiramodtak a faluba. A kutya bebújt a kapu alatt, a farkas a nyomában, a kutya huss, az asztal alá, a farkas utána. A ház tömve volt vendégekkel. Szólt a zene, dübögtek a dobok, harsogtak a dudák, az emberek énekeltek, fütyültek, táncoltak - zengett az egész ház. Nem volt olyan lepottyant falat, nem volt az a kilöttyent bor, amit a farkas meg a kutya az utolsó morzsáig-cseppig föl ne falt, föl ne nyalt volna. A farkasnak lassan a fejébe szállt az ital, s így szólt a kutyához: Mondd csak húgocskám, ne gyújtsak rá egy nótára? Gyújts csak rá! Lakodalom van, ma mindenki énekel! Ú-ú-ú! Ú-ú-ú! Hé, emberek! Itt a farkas! Itt a farkas! Üssétek!

Pöttöm Panna (Hans Christian Andersen) Volt egyszer egy asszony, aki hiába sóvárgott gyermek után, pedig beérte volna egy pirinyóval is. Végül elment egy öreg javasasszonyhoz, és azt mondta neki: - Gyermeket szeretnék, ha akkorkát is, mint a kisujjam fele. Adj tanácsot, mitévő legyek. - Megmondom én - felelte a javasasszony. - Itt van ez az árpaszem. Nem közönséges árpaszem, ez nem olyan, ami a földeken terem, vagy amit a tyúkok elé szórnak. Ültesd el egy virágcserépbe, s várd meg, mi lesz belőle. - Áldjon meg az Isten - hálálkodott az asszony, és tizenkét ezüstpénzt adott a jó tanácsért a javasasszonynak. Azzal hazament, elültette az árpaszemet, s az nyomban ki is hajtott, szemlátomást nőtt, s egy tulipán formájú pompás, nagy virágot hozott. A virág szirmai szorosan csukva voltak, mintha még csak bimbó lett volna. - De szép virág! - gyönyörködött benne az asszony, aztán megcsókolta a pirossárga szirmokat. Alighogy érintette az ajkával, megpattant és felhasadt a bimbó; most már látszott, hogy igazi tulipán, de a szirmai rejtekében, parányi zöld széken, egy pöttömnyi leányka üldögélt, olyan szép és kedves, hogy gyönyörűség volt ránézni. Akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, s az asszony nyomban el is nevezte Pöttöm Pannának. Egy szép, fényes dióhéj lett Pöttöm Panna bölcsője, derékalja kék ibolyaszirom, rózsalevél a takarója. Ebben aludt éjszaka, nappal meg az asztalon játszadozott: az anyja egy tányér vizet tett az asztalra, s a tányért virágokkal fonta körül. A tányér vízben tulipánszirom ringatózott, azon csónakázott Pöttöm Panna. Két fehér lószőrszál volt az evezője, azzal hajtotta a csónakját a tányér egyik szélétől a másikig. Öröm volt nézni. Énekelni is tudott Pöttöm Panna, olyan lágyan, olyan szépen, hogy senki se hallott hozzá foghatót.Egy éjszaka, amikor szép kis ágyában az igazak álmát aludta, egy fertelmes varangyos béka ugrott be az ablakon. Utálatos állat volt, kövér és nyirkos; egyenesen az asztalra pottyant, ahol rózsalevél-takarója alatt Pöttöm Panna aludt. - Ez volna még csak a fiamnak való feleség! - örült meg neki a béka, azzal fölkapta Pöttöm Pannát dióhéj-ágyacskájával együtt, és kiugrott vele az ablakon a kertbe. A kert alatt mocsaras partú, széles patak folydogált; itt, a mocsárban lakott fiával a fertelmes béka. Rút volt a fia is, pedig az az anyjára ütött. - Kvak, kvak, brekeke! - Csak ennyit tudott mondani, amikor a dióhéj-ágyban szendergő gyönyörű kis teremtést meglátta. - Ne kiabálj, mert felébreszted! - intette az öreg varangy. - Még elszökik tőlünk, hiszen olyan könnyű, mint a hattyúpihe! Majd ráültetjük egy széles vízirózsalevélre, hadd ringatózzék a patakon. Olyan, pöttöm és könnyű, hogy az a levél valóságos sziget lesz neki. És onnan meg se szökhet, amíg mi a mocsárban feldíszítjük a szobát, ahol majd laktok. A patak vizén egy sereg vízirózsa nyílt, széles leveleik rásimultak a víz tükrére. Az öreg varangy azt a levelet választotta ki, amelyik a legmesszebbre nyúlott, s a legnagyobb volt; ide úszott ki Pöttöm Pannával, és bölcsőstül ráfektette a vízirózsalevélre. Kora reggel kinyitotta a szemét a szegény kis Pöttöm Panna; körülnézett, s amikor látta, hol van, keserves sírásra fakadt. A zöld levelet víz vette körül, s a csepp teremtés sehogy se tudott volna kijutni a partra. Az öreg varangy lázasan készülődött a mocsárban: sáslevelekkel meg sárga vízililiomokkal díszítette föl a szobáját, hogy kis menye tetszését megnyerje. Aztán rút fiával együtt kiúszott a vízirózsalevélhez, ahol Pöttöm Panna ringatózott. Előbb a dióhéj-ágyacskát akarták hazavinni, hogy a nászi teremben fölállítsák, mire Pöttöm Panna a házukba érkezik. Az öreg béka mélyen meghajolt a vízben, és így szólt:- Ez itt a fiam, akinek a felesége leszel. Pompásan éltek majd a mocsárban. - Kvak, kvak, brekeke! - A fia most se tudott okosabbat mondani. Azzal apjával együtt fölkapta a szép kis ágyat, és elúszott vele, Pöttöm Panna meg ott maradt a levélen, és sírt keservesen. Nem akart a fertelmes békánál lakni, sem rút fiához feleségül menni. A patak mélyén úszkáló kis halak látták a két varangyot, azt is hallották, amit mondtak, s most kidugták a fejüket a vízből, látni akarták a békafiú menyasszonyát. Nagyon megtetszett nekik a gyönyörű kis teremtés, sajnálták, hogy a mocsárba akarják vinni a rút varangyok. Nem, ezt nem engedik! Összegyűltek a vízben a levél zöld szára körül, és apró fogaikkal elfűrészelték. Hajrá, röpült a levél a patak színén, vitte Pöttöm Pannát olyan messzire, hogy a két varangy már nem érhetett a nyomába. Sok város meg falu mellett hajókázott el Pöttöm Panna a levélen. A bokrokon ringatózó madarak, amikor meglátták, azt fütyülték: "Gyönyörű-ű! Gyönyörű-ű!" S a levél vitte, röpítette Pöttöm Pannát, egyre messzebb, messzebb, az ország határán is túl. Egy szép kis fehér pillangó szegődött mellé, folyton körülötte csapongott, végül leszállt a levélre, mert Pöttöm Panna nagyon megtetszett neki. Pöttöm Panna boldogan hajózott a levélen: megszabadult a fertelmes varangyoktól. Pompás volt az utazás, napsugarak táncoltak a vízen, s az úgy ragyogott, mint a sárgaarany. Pöttöm Panna leoldotta selyemövét, egyik végét a pillangóra kötötte, a másikat a levélhez erősítette; a levél most még sebesebben szállt a vízen, vitte kis utasait. Egy nagy cserebogár röpült el arra, s meglátta Pöttöm Pannát. Lábai közé ragadta, s már vitte is föl a fára, ahol lakott. A zöld levél továbbsiklott a vízen, s röpült vele a pillangó is, mert a selyemöv odakötötte, s nem tudott szabadulni. Istenem, hogy megijedt a szegény kis Pöttöm Panna, amikor a cserebogár fölrepült vele a fára! De legjobban a fehér pillangó sorsa szomorította, akit odakötött a levélhez: éhenpusztul, ha a selyemövet el nem tudja oldani! A cserebogár nem sokat törődött a pillangóval. Megtelepedett Pöttöm Pannával a fa legnagyobbik levelén, édes virágmézet adott neki enni, s azt mondta: - Szép vagy, pedig cseppet sem hasonlítasz hozzánk, cserebogarakhoz! Később meglátogatták őket a fán lakó cserebogarak. Szemügyre vették Pöttöm Pannát; a cserebogár-kisasszonyok legyintettek a csápjaikkal, és azt mondták: - Nyomorék szegényke, csak két lába van! - Csápja meg egy sincs - ócsárolták mások. - Fuj, és milyen vékony a dereka! Olyan, mint egy ember! Ó, de fertelmes csúnya! - mondták meg a véleményüket a cserebogár-hölgyek. Pedig Pöttöm Panna gyönyörű kis teremtés volt, azért tetszett meg a cserebogárnak is, aki elragadta. De most, hogy a többiek úgy ócsárolták Pöttöm Pannát, végül maga is csúnyának látta, s már nem kellett neki, mehetett a csepp teremtés, amerre akart. Fölkapta társaival együtt Pöttöm Pannát, leröpültek vele a fáról, s ráültették egy pitypangvirágra. Sírva fakadt Pöttöm Panna, amiért olyan csúf, hogy még a cserebogárnak sem kell. Pedig olyan szép volt, hogy hozzá foghatót álmában sem láthat az ember, olyan finom és kedves, mint egy rózsaszirom. Szegény kis Pöttöm Panna egész nyáron egymaga élt a nagy-nagy erdőben. Fűszálakból ágyat font magának, s fölfüggesztette egy nagy sóskalevél alá, hogy eső ne érje. Virágmézet gyűjtögetett, az volt az étele, tiszta harmat az itala; így telt el a nyár, az ősz, aztán beállt a kemény, hideg tél. Elröpültek a tájról a madarak, amelyek olyan szépen énekeltek Pöttöm Pannának. Lehullottak a szirmok, a levelek; a nagy sóskalevél, amely alatt lakott, sárgult, zsugorodott, végül csak fonnyadt szára maradt meg. Pöttöm Panna szörnyen fázott, mert vékony kis ruhája is leszakadt róla, s maga olyan csepp és törékeny volt, hogy biztosan megfagy, ha valahogy nem segít magán. Leesett a hó is; egy-egy hópehely úgy zuhant rá, mintha ránk egy egészlapát havat dobnának, hiszen Pöttöm Panna akkorka volt csak, mint a kisujjam fele. Beburkolózott egy fonnyadt levélbe, de bizony az sem melegítette; majd megvette szegényt az isten hidege. Az erdő közelében egy nagy gabonaföld húzódott; a gabonát persze rég learatták, szúrós torzs meredezett csak a fagyos földön. Pöttöm Panna szemében rengeteg erdő volt a tarló; hogy reszketett szegény a hidegben! De csak ment, ment a száraz torzsok között, míg egy mezeiegér házának ajtajához nem ért. A gabonaszárak alatt meleg, kényelmes odúja volt a mezeiegérnek, konyhája meg éléskamrája tele gabonával. Szegény kis Pöttöm Panna megállt az ajtajában, mint egy koldusleány, s egy szem árpáért kunyerált, mert kerek két napja egy falatot sem evett. - Ó, te szegényke! - szánta meg a mezeiegér, mert jószívű öreg egér volt. - Kerülj beljebb, s ebédelj velem a jó meleg szobában! És mert a kis teremtés nagyon megtetszett neki, így folytatta: - Itt maradhatsz egész télen, csak a szobámat tartsd rendben, és mesélj nekem szépeket, mert nagyon szeretem a meséket. Pöttöm Panna megtette, amit a jó öreg egér kívánt, és jól ment a sora a meleg odúban. - Nemsokára vendégünk érkezik - mondta egyszer a mezeiegér. - A szomszédom minden héten meglátogat. Ő még jobb módban él, mint én, nagy termei vannak, és szép fekete bársonybundát visel. Ha feleségül venne, gond nélkül élhetnél. Csak a szeme gyönge, alig lát. A legszebb meséket mondd el neki, amiket csak tudsz. A bársonybundás szomszéd meg is látogatta őket. Pöttöm Panna nem nagyon igyekezett a szomszéd kedvében járni, mert az egy kövér vakond volt. Gazdag és nagy tudományú, mondta róla a mezeiegér; lakása legalább hússzor akkora, mint az övé, csak a napot meg a virágokat nem szívlelheti. A vakond ócsárolta is őket, mert nem látta soha.Pöttöm Panna énekelt a vendégnek, elénekelte, hogy "Szállj, szállj, katicabogár" meg azt, hogy "Megy a barát csutorával". A vakond beleszeretett Pöttöm Pannába a szép hangja miatt, de nem szólt semmit, mert megfontolt férfiú volt. Nemrégiben hosszú folyosót túrt a földben; a maga házát meg a mezeiegérét kötötte össze vele. Megengedte a mezeiegérnek meg Pöttöm Pannának, hogy sétálhassanak a folyosóban, amikor kedvük tartja, de figyelmeztette őket, hogy meg ne ijedjenek a halott madártól, amelyik a folyosójában fekszik. A madár nemrég halhatott meg, biztosan a tél elején, s éppen ott feküdt eltemetve, ahol a vakond a folyosóját túrta. A bársonybundás szomszéd egy darabka korhadt fát vett a fogai közé, azzal világított, mert az fényt áraszt a sötétben, s előrement a hosszú folyosón. Amikor a halott madárhoz értek, a vakond nekivetette orrát a mennyezetnek, kilökött egy göröngyöt, s a lyukon behatolt a napfény. A folyosóban egy halott fecske feküdt, szép szárnyai egészen szorosra csukva, lába, feje mélyen behúzva a tollai közé: a hideg ölhette meg. Elszorult a szíve Pöttöm Pannának, mert nagyon szerette a madarakat, akik olyan szépen énekeltek neki egész nyáron. A vakond csak megtaszította kurta lábával a halott fecskét, és fitymálón mondta: - No, ez se csicsereg többet! Nyomorúságos dolog fecskének születni! Hálát adok az istennek, hogy az én gyerekeim vakondok lesznek, nem madarak; az ilyenek egyebet se tudnak, mint csicseregni, télen aztán éhen vesznek. - Okosan mondja, nagy tudományú szomszéd - bólintott rá a mezeiegér. - Mi haszna a madárnak a csicsergésből, ha beáll a tél? Éhezik meg fázik. De talán ez az előkelőséghez tartozik? Pöttöm Panna nem szólt semmit, de amikor azok ketten hátat fordítottak a fecskének, fölébe hajolt, s megcsókolta a madár csukott szemét. "Talán éppen ez énekelt olyan szépen a nyáron - gondolta. - Milyen sok gyönyörűséget szerzett nekem ez a kedves, szép madár!"A vakond betömte a rést, amelyen leáradt a napfény, aztán hazakísérte szomszédait. Pöttöm Pannának éjszaka nem jött álom a szemére, felkelt az ágyból, és szénaszálakból szép nagy takarót szőtt. Odavitte a fecskéhez, ráborította, puha gyapottal rakta körül, s jó meleg fekhelyet készített neki a hideg földben. - Isten veled, kedves madár! - súgta neki. - Isten veled! Köszönöm, hogy olyan szépen énekeltél nyáron, amikor zöldelltek a fák, és melegen sütött le ránk a nap. Ráhajtotta a fejét a fecske mellére, de a következő pillanatban nagyon megijedt: belülről mintha hangos kopogást hallott volna. A fecske szíve dobogott, mind erősebben, mert a madár nem pusztult el, csak megdermedt a kemény hidegben, és most a meleg újra életre keltette. Ősszel vándorútra kelnek a fecskék, meleg országokba repülnek, s ha valamelyik elmarad a társaitól, vagy későn kel útra, az megdermed a hidegben, és lezuhan, aztán beszitálja a hó. Pöttöm Panna úgy megijedt, hogy minden ízében reszketett, mert a madár nagy, igen nagy volt hozzá képest, aki akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele. Végül mégis összeszedte a bátorságát, még jobban körülpárnázta puha gyapottal az alélt fecskét, még a maga fodormentalevél takaróját is odavitte, és szépen betakargatta vele a madár mozdulatlan fejét. Másnap éjszaka megint kiosont a fecskéhez; az már feléledt, de nagyon gyönge volt, csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, hogy megnézze Pöttöm Pannát, aki lámpás híján egy darabka korhadt fával állt előtte. - Köszönöm a jóságodat, kedves szép leánykám! - szólalt meg a fecske gyönge hangon. - Olyan jól felmelegítettél! Nemsokára erőre kapok, és fölröpülhetek a melegre, a napfényes égre. - Jaj, most hideg van ám odafönn! - mondta Pöttöm Panna. - Erősen fagy és havazik. Maradj csak ebben a meleg odúban, majd én gondodat viselem.Virágszirom-csészében inni adott a fecskének, s az elmondta neki, hogy egy tüskebokor ága sebezte meg az egyik szárnyát, azért nem tudott útra kelni a társaival, akik réges-rég elröpültek meleg országokba. Megpróbált utánuk szállni, de nem bírta a szárnya, lezuhant a földre; hogy hogyan került a föld alatti odúba, arra nem emlékszik. Ott húzta ki a telet a fecske a meleg odúban; Pöttöm Panna ápolgatta, gondját viselte, s nagyon szeretgette. Nem tudott erről sem a mezeiegér, sem a vakond - jobb is, mert ők nem szenvedhették a fecskék népét. Amikor beköszöntött a tavasz, és a nap átmelegítette a földet, a fecske istenhozzádot mondott Pöttöm Pannának, s az megnyitotta a rést, amit a vakond vágott a fény felé. Beragyogott a nap a föld alatti odúba; a fecske megkérdezte Pöttöm Pannát, nem akar-e a hátára ülni és útra kelni vele, messze-messze, zöld erdőkbe. De Pöttöm Panna tudta, hogy az öreg mezeiegér igen zokon venné, ha elhagyná. - Nem mehetek - mondta szomorúan. Hát akkor - isten veled, kedves szép leánykám - csivitelte a fecske, és kiröpült a napfényes ég alá. Pöttöm Panna sokáig nézett utána, s a könnyei is kicsordultak, mert a fecske nagyon a szívéhez nőtt. - Csivit, csivit! - kiáltott búcsút a madár, s elröpült a zöld erdők felé. Pöttöm Pannának szomorúan folyt az élete a mezeiegér odújában. Nem mehetett fel a föld színére, ahol melegen sütött a nap. Az odú fölött már magasra nőtt a gabona; Pöttöm Pannának, aki akkorácska volt csak, mint a kisujjam fele, valóságos rengeteg volt a vetés. - Ezen a nyáron meg kell varrnod a kelengyédet - mondta neki a mezeiegér. Mert a bársonybundás szomszéd, az unalmas vakond, végül is megkérte Pöttöm Pannakezét. - Gyapjút is, vásznat is kapsz eleget, hogy illendő kelengyéd legyen, hiszen a gazdag vakond felesége leszel! Szegény kis Pöttöm Panna napestig a rokkát pörgette; a mezeiegér négy pókot fogadott föl, s ezek éjjel-nappal szőtték Pöttöm Panna kelengyéjét. A vakond minden este meglátogatta őket, és mindig csak arról beszélt, hogy nyár végén majd nem süt már ilyen forrón a nap, nem égeti kőkeményre a földet, mint most. Igen, majd ha vége lesz a nyárnak, lakodalmat ül Pöttöm Pannával. A szegény kis teremtés cseppet sem örült ennek, mert ki nem állhatta az unalmas vakondot. Napkeltekor meg napszálltakor kisurrant a mezeiegér házából, s megállt az ajtaja előtt; néha, amikor szél borzolta a vetést, szétváltak a gabonaszárak, és Pöttöm Panna láthatta a kék eget. Elgondolta, milyen szép lehet odafönn a napfényes földön, s egyre a kedves fecske után sóvárgott. De a fecske nem tért vissza hozzá, elröpült messze-messze, zöld erdőkbe. Mire ősz lett, Pöttöm Panna kelengyéjének utolsó darabja is elkészült. - Négy hét múlva lakodalmat ültök! - mondta neki egy napon a mezeiegér. Pöttöm Panna sírva fakadt, és megmondta kereken, hogy nem akar az utálatos vakond felesége lenni. - Ne akaratoskodj! - kiáltott rá a mezeiegér. - Ha makacskodol, megharaplak! Hálát adhatsz az istennek, hogy ilyen derék, szép férfiú választott magának feleségül. Különb bundája van, mint a királynak! Tele a konyhája, a kamrája - kívánhatsz-e jobbat? Elérkezett hát a lakodalom napja. A vakond beállított, hogy levigye Pöttöm Pannát a föld mélyébe, ahová soha nem ér a napsugár, mert azt a vakond nem szenvedhette. Elbúsult a szegény kis teremtés, hogy nem láthatja soha többé az isten szép napját, amit a mezeiegér házának ajtójából mégiscsak láthatott néha. - Isten veled, szép fényes nap!- kiáltott föl a magasba. Elindult a mezeiegér házából a szúrós torzserdőben, mert a gabonát már learatták. Útjában megölelt egy kis piros virágot, amely előtte hajladozott. - Isten veled, piros virág! Ha erre röpül egyszer az én kedves fecském, mondd meg neki, hogy tiszteltetem. - Csivit! Csivit! - hangzott egyszer csak a magasból. Fölnézett: hát az ő fecskéje tért vissza. Megörült a kedves madár, amikor kis gondozóját megpillantotta. Pöttöm Panna elmondta neki, hogy szíve ellenére feleségül kell mennie az utálatos vakondhoz, vele kell laknia mélyen a föld alatt, ahonnan soha többé nem láthatja a szép napot. Elmondta, aztán sírva fakadt nagy bánatában. - Hamarosan itt a kemény tél - mondta a fecske. - Elröpülök messze földre, meleg országokba. Velem jönnél-e? A hátamra veszlek; kösd magad az öveddel jó erősen a hátamra, s elröpítelek az utálatos vakond elől, elröpítelek hegyeken túlra, meleg országokba, ahol örökké nyár van, és még szebben süt a nap, ahol még gyönyörűbb virágok nyílnak, mint itt. Gyere velem, te kedves kis teremtés! Neked köszönhetem az életemet, te mentettél meg, amikor dermedten feküdtem a hideg földben. - Veled megyek! - mondta Pöttöm Panna. Fölült a fecske hátára, övével odakötötte magát a fecske legerősebbik tollához. Repült a fecske, erdőkön túl, tengereken is túl, örök hó borította, magas hegyek fölött. Pöttöm Panna fázott a magasban, de segített magán: bebújt a fecske meleg tollai közé, csak a fejecskéjét dugta ki, hogy lássa a magasból a gyönyörű földet. Végül, nagy sokára, megérkeztek a meleg országba. Sokkal fényesebben tündöklött a nap, mint nálunk, kétszer olyan magas volt az ég: vadon termett a pompás kék meg fehér szőlő, a narancs, a citrom; mirtusz meg fodormenta illatozott, s az utakon gyönyörű gyermekek játszadoztak, tarka pillangókat kergettek. De a fecske még itt sem szállt le, továbbsuhant Pöttöm Pannával, s alattuk egyre szebb lett a vidék.Dúsan zöldellő fák alatt, kéken csillogó tó partján egy régi kastély állott. Fehér márványfalai szinte világítottak. Magas oszlopaira szőlővenyige kapaszkodott, s az ormán fecskék fészkeltek. Itt volt Pöttöm Panna fecskéjének a fészke is. - Ez a házam - mutatta a fecske. - Te meg válassz ki magadnak egy szép virágot odalenn, én majd beleültetlek a kelyhébe, s ott lakhatol kedvedre, szebb házat nem is kívánhatsz magadnak. - Azt választom, azt a szépet! - kiáltotta Pöttöm Panna. Egy háromfelé törött, szép fehér márványoszlop feküdt ott; körülötte nyíltak a legpompásabb fehér virágok. A fecske leröpítette Pöttöm Pannát, és ráültette a legszebbik fehér virág széles szirmára. Most ámult még csak a csepp teremtés! A fehér virág kelyhében egy ifjú ült, éppen olyan csepp, mint ő maga, csak fehér és áttetsző, mintha üvegből volna. A fején gyönyörű kis aranykorona, vállán tiszta fehér szárnyacskák. A fehér virágok tündére volt. Minden virágban lakik egy tündérifjú vagy egy tündérleány, de ez a virágtündérek királya volt. - Ó, de gyönyörű! - súgta Pöttöm Panna álmélkodva a fecskének. A kis tündérkirály nagyon megijedt a fecskétől, mert az hozzá képest valóságos óriásmadár volt, de amikor Pöttöm Pannát megpillantotta, elszállt az ijedelme, és öröm költözött a szívébe: soha életében nem látott hozzá fogható szép hajadont. Levette szépséges aranykoronáját, Pöttöm Panna fejére illesztette, megkérdezte tőle, hogy hívják, s akar-e a felesége, a virágtündérek királynéja lenni. Bizony, ez már más kérő volt, mint a fertelmes békafiú meg a fekete bársonybundás vakond. Pöttöm Panna nem sokáig gondolkozott, igent mondott a kis tündérkirálynak. Kitárultak a virágok kelyhei, minden virágból egy-egy tündér lebbent ki, olyan szépek, hogy öröm volt rájuk nézni. Elhalmozták Pöttöm Pannát ajándékokkal: a legszebb ajándék egy pár fehér szárnyacska volt, amit nyomban fel is kötöttek Pöttöm Panna vállára, s most már ő is röpködhetett tündérnépével virágról virágra. Nagy volt az öröm, a vigasság; a fecske fönn ült a fészkében, és olyan szépen énekelt nekik, ahogy csak telt tőle. Örült Pöttöm Panna boldogságának, de szomorú is volt egy kicsit, mert nagyon szerette a kis teremtést, és a legszívesebben sohasem vált volna el tőle. - Nem illik hozzád a neved - mondta a tündérkirály kicsi mátkájának. - Pöttöm Panna csúnya név, te pedig olyan szép vagy! Tündér Panna legyen a neved ezentúl. - Isten veled! Isten veled! - csicsergett búcsút a fecske, s útra kelt a meleg országból, messze-messze, Dániába. Ott volt a másik fészke egy ablak fölött, a mesélő ember ablaka fölött. Ő csicseregte el a mesélő embernek ezt a történetet, így tudhattuk meg mi is.

Puding kirándulni megy (Lizicska Dóra, beküldött) Puding reggel arra ébredt, hogy a hasára süt nap. Nyújtózkodott egy nagyot, és még kettőt fordult a takaró alatt, mielőtt felkelt. Pár percig az ágyból nézte az ablak előtt álló nagy alma-fa virágait. Nagy nehezen mégis kikecmergett az ágyból. Kinyitotta nagy ruhásszekrényét, amire még anyukája festett virágokat a születésnapjára. Egyből tudta, hogy a kedvenc nadrág-ját, és a legkedvesebb ingjét fogja felvenni. Egy ilyen gyönyörű tavaszi napon, csakis a ked-venc ruháját veheti fel egy nyuszi, ha egy kicsit is ad magára. Ahogy öltözködött, hangokat hallott a konyha felől. -Hiszen ez Barackmag, a barátom! - kiáltott fel Puding, miközben gyorsan felhúzta a ked-venc, piros pöttyös zokniját. Búcsúzóul még összenézett az almafával, gyorsan megmosta a fogát, és már szaladt is a konyhába. Már a folyosón érezte a répapuding illatát. Anyukája igazán tudta, mivel tud neki örömet szerezni egy ilyen szép reggelen. -Szia Mama, szia Barackmag! Ilyen sokáig aludtam ma reggel, hogy én vagyok az utolsó, aki az asztalhoz ült? -Nem aludtál sokáig, Kicsim. Barackmag is azért kelt ilyen korán, mert valami nagy titkot szeretne neked elmesélni. Hm, na jó, azt hiszem engem már nagyon várnak a tiszta ruhák, hogy kiteregessem őket. Ti csak beszélgessetek, gyerekek, a hűtőben van még répapuding, ha kértek még. Nem szép dolog, de Puding már alig várta, hogy az anyukája elinduljon teregetni. Még a pu-ding illata sem izgatta, csak az, hogy hallja már azt a nagy titkot Barackmagtól. És a kis mó-kus egyből mesélni is kezdett, amint Nyúlanyó becsukta maga mögött az ajtót. -Képzeld, mit találtam! A domb túlsó oldalán, a nagy öreg tölgyfa mögött, tudod, ahol mindig fára mászunk. Szóval most egy kicsit tovább mentem. Tudom, hogy nemlett volna szabad, de átkúsztam a málnabokrok alatt. És ahogy megkerültem a dombot, megláttam egy nagy barlangot. Csak a mamám éppen akkor kezdett el kiabálni utánam, és nem tudtam közelebbről megnézni. Nem féltem, igazán, csak hát haza kellett jönnöm… -De jó, alig várom, hogy megnézzük. Csak gyorsan megeszem a pudingot, aztán mehetünk is, jó? Puding bekanalazta a reggelijét, gyorsan bele tette a tányért a mosogatóba, és máris indulni akart.Gyorsan csináltak néhány mogyoróvajas, banános szendvicset, elcsentek néhány süte-ményt Nyúlanyó nem is annyira titkos dobozából, teát öntöttek a termoszukba. Aztán mindent beletettek a hátizsákjukba, becsapták maguk mögött az ajtót, és már szaladtak is a domb felé. -Nézd csak, Puding. Ott a málnás, ott kell átbújni oldalt. Van ott egy rés, akkor nem akadnak belénk a tüskék. -És Mackóapó? Tudod, hogy ő szokott ott málnát szedni. Mindig kiabál, mikor meglát min-ket, és lóbálja felénk a botját. Olyan gonosznak látszik, nem csoda, hogy soha senki nem be-szél vele. Brr, rossz rágondolni is. -Ma Erdőfalvába ment, meglátogatni a lányát és a kis bocsokat. Estig nem jön vissza. Miénk az egész málnás! - Kiáltotta Barackmag, és már be is bújt a bokrok közé. Puding alig bírta követni. Ahogy kibújtak a másik oldalon, alig győztek álmélkodni. Mindenütt nyalókafák nőttek vatta-cukorbokrok között. -Barackmag, nem is mondtad, hogy ez ilyen gyönyörű! Micsoda hatalmas cukorkák! Miért nem mondtad, Barackmag? -Tegnap fedeztem fel ezt a helyet, és mivel tudtam, hogy ma van a születésnapod, hát gondol-tam, megleplek. Boldog születésnapot, Puding. Egy darabig csak szaladgáltak a fák között, aztán leültek, és falatoztak mindenből,ami csak a kezük ügyébe került. Mogyorós csokoládé, vattacukor, édes mézes répa, csokoládés mogyoró… -Barackmag, és hol van az a barlang, amiről meséltél? - kérdezte Puding, mikor már jóllakott. -Ott van, a mögött a nagy gumicukor-fa mögött van egy habcsók-bokor. Ott van mögötte. Igazán nem nagy barlang, de én nem mertem egyedül bemenni. Öööö, illetve hívott a mama, és haza kellett mennem. Hmm, szóval megnézzük? Már szaladtak is a barlang felé, bár a habcsók-bokornál már lelassították a lépteiket. Laposan pislogtak egymásra, nem merték bevallani, hogy egyre jobban félnek. Puding a répapudingjá-ra, Barackmag meg a mogyorólevesre gondolt, hátha így össze tudják szedni a bátorságukat. Miközben azon gondolkoztak, hogy vajon melyikük félhet jobban, észre se vették, hogy már be is sétáltak a barlangba. -Jaj, hiszen nem is hoztam magammal zseblámpát, hú, de sötét van itt, és hideg is. Puding, ne menjünk inkább vissza cukorkát, meg csokit enni? - de Puding már elő is húzta a zsákjából az elemlámpát, felkattintotta, és végigpásztázta a falat. -Nézd, az ott, az ott valami szörny? Jaj-jaj, éppen olyan, mint egy… egy fogaaas? Az meg ott olyan, mint egy szekrény. Nem, az nem lehet. Nézd csak, ott van valami világosság… -Nem kéne inkább visszafordulnunk, Puding? De igazán, nem lesz ennek jó vége. Miért aka-rod mindenáron megnézni, mi az a világosság? Ahogy egymás mögött lépkedtek, Barackmag egyszer csak megbotlott egy kőben, átbucská-zott a fején háromszor, magával rántotta Pudingot is, és mikor végre megálltak, nem mással néztek farkasszemet, mint Mackóapóval. -Hát ti meg mit kerestek a barlangomban? Azt gondoljátok, hogy nektek mindent lehet? A két kis kópé rémüldözve nézett hol egymásra, hol Mackóapóra.-Na mindegy, ha már így alakult, akkor vendégül látlak titeket. Kaphattok egy kis bodzaször-pöt, meg finom kalácsot. Más most nincs itthon, nem számítottam vendégekre. Úgy volt, hogy Erdőfalvába megyek az unokáimhoz, de nagyon fáj a lábam, és így nem tudtam elindulni. Tessék, már itt is van a kalács, mindjárt hozom a szörpöt is. Puding és Barackmag meglepet-ten pislogott egymásra. Hogy ez a morgós vén medve szörppel és kaláccsal kínálja őket, mi-kor csak úgy betörtek a barlangjába? Ilyen még nem történt Mesebirodalomban. -Jól van gyerekek, csak falatozzatok nyugodtan. Addig elmesélek nektek egy mesét. Egyszer volt, hol nem volt… És Mackóapó csak mesélt, mesélt, egyik történetet mondta a másik után. A kis kópék annyira belefeledkeztek a mesékbe, hogy észre sem vették, milyen későre jár. Csak amikor Mackóapó órájából hatodszor bújt ki a kakukk, akkor jöttek rá, hogy a mamáik már nagyon várhatják őket. -Köszönjük ezt a szép napot, Mackó bácsi. Esetleg eljöhetünk máskor is? -Gyertek, amikor csak akartok. Olyan messze vannak az unokáim, és úgy szeretek mesét mondani. Itt Mesebirodalomban az az igazi öröm, ha van kinek mesélni - mondta Mackóapó, és még sokáig integetett a gyerekek után. Messziről úgy tűnt, mintha egy könnycseppet mor-zsolt volna el a szeme sarkában. -Na mi volt az a nagy titok? - Kérdezte este Nyúlanyó, mikor a gyerekek este hazaértek. - Meséljetek, izgalmas volt a napotok? Na, eláruljátok a Nagy Titkot Nyúlanyónak, cserébe egy kis répapudingért? Nos? -Csak az a titok, Mama - mondta Puding - hogy nem szabad mindig elsőre ítélni, hiszen le-het, hogy a morgós, öreg medve nem is olyan morgós - mondta Puding, és huncutan össze-mosolygott Barackmaggal.

A rátóti csikótojás (Magyar népmese) Hol volt, hol nem, volt az országban egy Rátót nevű község. Ebben a Rátótban a csősz egyszer a mezőn egy hatalmas úritököt talált. - Tyű, fékomadta-teremtette - csodálkozott -, nahát ez már megint mi? - Mert hosszú, főzni való tököt már látott, de ilyen sütnivalót még soha. Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétől csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csősz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást. Azt mondja a legöregebb, a legokosabb: - Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez? Azt mondja rá az időben utána következő: - Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én se ettem életemben. - S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz. Az azt mondja: - Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom, hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon. Itt aztán már a bíró is beleszólt: - Hát, atyafiak, ez, ahogy a formája mutatja, csakis tojás lehet. Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult. - Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?! A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette.A bíró nemhiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás. - Egy gyíksárkányé! - mondta a legöregebb elöljáró. - Lúdvércé! De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szőrű farka! Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek. De a bíró látott már lovat is, csikót is. Felkiáltott hát: - Csikó! Csikó tojta! Most már az öregek is fújták: - Úgy van! Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott volna nekünk ekkorát? Ebben mindnyájan megegyeztek. - Eddig szerencsésen eljutottunk - szólott a bíró -, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévők legyünk? - Kiköltetjük! - Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink. Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata. - Tudjátok mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk. Ebben aztán megint megegyeztek. Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlóstyúk a tojásokat. Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna,hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását. A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt! Záp! Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé guríthatják; amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt. Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossznyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony, szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért: - A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek! A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában: "Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?"

Régi karácsony (Gyurkovics Tibor)Paripán fut a szél, a nyomába se ér sem a fény, sem a tûz, mit a gally keze ûz. Lobogó, suhanó utakon fut a ló, azon ül a lovas, szeme réz, keze vas. Vele fut, vele jõ lobogó levegõ, körül alszik a táj, suhan el a huszár,Gyere már, gyere már, falovas, fahuszár. - Szeme süt, keze üt iszonyú erejût. - Paripád kanyarul, fut a szolga, az úr, fut a sok idegen hidegen, melegen! Idebent didereg a sok árva gyerek, ide vár, gyere már falovas, fahuszár!

Só és arany (Szlovák népmese) Volt egy királynak három lánya. Fiatalkák voltak a lányok, de a király már megöregedett, a sír szélén állt. Egyszer magához hívatta a három lányát. Kérdezi a legidősebbiktől: - No, édes lányom, hogy szeretsz engem? - Úgy szeretlek, mint az aranyat! Kérdezi a középső lánytól: - Hát te, édes lányom, hogy szeretsz? - Mint az ezüstöt, édesapám! Megkérdezi a legkisebbiket: - És te, kicsi lányom, hogy szeretsz engem? - Úgy szeretlek, mint a sót! Nem tetszett a felelet a királynak; az egyik lánya úgy szereti, mint az aranyat, a másik, mint az ezüstöt, ez a legkisebbik pedig csak annyira, mint a sót! A két nővér is lármázott, perlekedett, így aztán a legkisebb lánynak ott kellett hagynia a királyi várat. Nem szerette már se az apja, se a nővérei. Fogta a batyuját szegényke, és ment, mendegélt, hátha valaki befogadja, hátha akad majd valahol helye. Ment, mendegélt hegyen-völgyön, s egyszerre csak, hipp-hopp, ott termett egy asszony. - Hová mégy, lányom? - Hogy hová? Hárman vagyunk nővérek, s az apánk magához hívatott bennünket, hogy vajon ki szereti őt a legjobban. A legidősebb nővérem azt mondta, hogy úgy szereti, mint az aranyat, a középső, mint az ezüstöt, én meg azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint a sót. Megharagudott rám ezért az apám meg a két nővérem, és elkergettek. Most aztán járom a világot. - Jaj, kedves gyermekem, ha már így esett, maradj nálam. Ne félj, itt nem lesz bántódásod. Ha már így elkergettek, mittehetünk, ne búslakodj! Így aztán a lány ott maradt az asszonynál. Szolgált, segített, dolgozott, ügyesen tett-vett. Az asszony pedig tudta, mi fog történni. Történt aztán, hogy az egész világról eltűnt a só. Az asszony varázslata volt ez, nála volt minden só. Maga a király is só nélkül maradt. Országának egyetlen csücskében, egyetlen hajlékában nem akadt egy csipetnyi só. Sok évig maradt a lány az asszonynál, három, négy, talán öt esztendeig is szolgálta, amikor mondja neki egy szép napon az asszony: - No, édes lányom, most eredj az apádhoz, mert elpusztul só nélkül, s meg fogod látni, mi drágább: az arany vagy a só. Szívesen maradt volna még a lány az asszonynál, de az kikísérte, és ellátta jó tanáccsal, mit tegyen útközben. Adott a lánynak egy vesszőt: - Fogd ezt a vesszőt, édes lányom, és ha túljutsz három mezőn, látsz majd ott egy dombot, arra suhints rá a vasvesszővel. De előbb menj az apádhoz, azután is ráérsz a dombot megsuhintani. Azután az asszony fogott egy kendőt, telerakta sóval, és batyut kötött belőle. - Menj hát egyenesen az apádhoz, gyermekem, különben elpusztul só nélkül. A tenyerén fog hordozni, ha ezt a batyut odaadod neki! Elindult hát a lány a sóval, az asszony szépen kikísérte. Megérkezett az apjához, az meg a szemét meresztgette, hogy került ide ez a lány? Hiszen már régen elment hazulról, s most visszajött. Kérdezi a lánytól az apja: - Merre jártál, kedves lányom? - Sót kerestem, édesapám! - Aztán találtál-e? - Igen, találtam! Avval leszelt egy karéj kenyeret, kioldozta a batyut, vett a sóból, megsózta a kenyeret és odaadta az apjának. Az se tudta a király, hova legyen örömében, hogy alánya életet öntött belé. Három, de talán négy esztendeje is már, hogy se jószág, se ember nem látott sót. Behívta a lány a szakácsnőket, azoknak is adott a sóból. Olyan só volt ez, ami sose fogyott el. Akármennyit adott belőle a lány, a batyuban mindig ugyanannyi maradt. Aztán jöttek a miniszterek, igen kívánták azok is a sót, adott hát nekik is. Így jártak hozzá az emberek sóért, és a lány mindenkit megajándékozott vele. Látta ezt a király, mondja a lányának: - Hej, édes lányom, ne adj a sóból senkinek, nehogy só nélkül maradjunk! Megvolt a lány otthon egy ideig, aztán mondja az apjának: - Most pedig elmegyek a sóbányába, s akkor az egész országnak lesz sója! Adjon velem, apám, egy kocsist, nem megyek én gyalog, inkább kocsikázok! Adott a király kocsist, meg is parancsolta, hogy menjen a királylánnyal oda, ahová kívánja. És hogy a lánya el ne vesszen valahogy útközben, még egy minisztert is odarendelt mellé. Elérkezett a lány arra a helyre, ahová a gazdaasszony küldte. Körülnézett, fogta a vesszőt, rásuhintott a dombra, hát tüstént megnyílt a föld, és szépséges országot látott, szebbet, mint eddig. Végigjárta az országot, mindenhová elvezették, mindent megmutattak neki. (A szépséges országot, a sóbányát a gazdaasszonya pecsételte le, hogy azé a lányé legyen, akit elkergettek hazulról.) Attól fogva az egész világ odajárt sóért.

Szegény ember, és az ördög (Német népmese) Kidőlt kemencének bédőlt oldalában, az Óperenciás-tengeren túl, hetedhét országon innét. Volt egyszer egy szergény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Felfaltak ezek mindent, már nem volt a háznál egy béfaló falás, mait a szájukba dughatot volna a szegény ember. Mit csináljon, merre facsarodjék? Ő bizony elmegyen szolgálatot keresni. De vén volt szegény feje, béjárt országot-világot, senki lélek fel nem fogadá. Haj! Búsult a szegény ember, hogy szinte felveté a bánat s a szomorúság! Mi lesz azzal a sok gyermekkel! Mire ő visszakerül , mint éhhalállal halnak meg. Amint így renyekednék, bucsálódnék magában, csak elibe toppant az ördög. Megkérdezi ez: - Hová mész, te szegény ember? - Én bizony, édes ördögöm, elindultam szógálatot keresni, de senki lélek fel nem fogad. Azt mondja az ördög: - Egyet se évelődjél, te szegény ember! Jere velem, én felfogadlak. Meg is alkusznak, kezet csapnak, s elmennek az ördög házához. - No, te szegény ember – mondja az ördög -, itt neked egyéb dolgod nem lesz, csak fát kell hordanod az erdőből s vizet a kútból. De hogy szómat össze nem keverjem, az örödgnek is annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Elsőbb az ördög ment el vízért, s hozott egyzserre egy ötvenvedres hordóval, de ezt az ördögkölykek egy hajtásra mind kiitták, s meg sem kottyant. Azt mondja az ördög: - Már most csak menj el, te szegény ember, s hozz te is egy hordócskával.Aj, megijedt a szegény ember! Hogy tudjon ő ötvenvedres hordóval hozni, mikor neki még egy veder is sok. Kapja magát, s egy ásóval elkezdi a kutat kröülásni. Odamegy az ördög, s kérdi: - Mit csinálsz, te szegény ember? Azt feleli a szegény ember: - Én bizony azt gondolám, hogy egyet sem kínlódok a vízhordással, hanem egyszerre az egész kutat hazaviszem. - Jaj, ne tedd azt, te szegény ember – mondja az ördög nagy megijedve -, inkább hordok én ezután is. - Jól van no – hagyja rá a szegény ember -, csak többet ne is küldj engem vízért. Másnap elmegy az ördög az erdőbe, s hoz egy jó hát fát, hogy volt legalább két öl benne. De az is úgy elfogyott egy nap, mintha nem is lett volna. Harmadnap elküldi a szegény embert, hadd hozzon ő. El is megy ez, vesz egy nagy kötelet, s azzal az erdőt körül kezdi keríteni. Kérdi az ördög: - Mit csinálsz, te szegény ember? - Én bizony hazaviszem egyszerre az egész erdőt, hogy ne kelljen annyit fáradni. - Jaj, ne vidd, te szegény ember, inkább viszek én ez után is. A szegény ember nem is bánta, s elmentek haza. Hanem az ördög szeretett volna már megmenekedni a szegény embertől mert erősen megijedt a nagy erejitől. Kérdi tőle, hogy mit fizessen az eddigi szolgálatjáért, mert nem tudja tovább tartani. Azt mondja a szegény ember: adjon, amit akar, megelégszik vele. - Jól van – mondja az ördög -, menj le a pincébe, van ott tizenkét hordó réz, tizenkét hordó ezüst s ugyanannyi arany, abból egy zsákot tölts meg s vidd el. A szegény ember pedig egyet gondol, tizenkét bivalybőrből csinál egy zsákot, azt megtölti csupa arannyal, s azt mondja az ördögnek, hogy ha azt a zsákot oda nem viszi, ahová ő parancsolja, hát fiastul, mindenestül elpusztítja. Szörnyen megijedt az ördög, felkapja a zsákot, s viszi a szegény ember után. Mikor egy jó darabot mentek volna, akkorát prüsszent az ördög hogy a szegény ember ijedtiben hátraszökik vagy tizenkét lépésre. Kérdi tőle az ördög: - Mi baj, szegény ember? - A pipámat ejtettem el – feleli a szegény ember. No! Továbbmennek, s az ördög ismét prüsszent egyet, de akkorát, hogy a szegény ember hátraszökött vagy ötven lépésre. Kérdi az ördög: - Mi bajod, te szegény ember? - Elejtettem a zacskómat – feleli a szegény ember. Jól van. Továbbmennek, s estére kelve megérkeznek a szegény ember házához. Hát – teremtő szent istenem! Meglátja az ördög azt a teméntelen sok gyermeket, elkiáltja magát – „ Tyhű, aki áldója van! Ennyi még nekem sincs!” s azzal nagy szörnyülködve ledobja a zsákot, s úgy elfutott, mintha a szemit vették volna ki. A szegény ember pedig boldogul élt a sok pénzből, s máig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

Szöcskebánat (Balázs Tibor) Meghívtak egy hangyabálba, hû de pazar, láss csodát, Hangya Anna s Hangya Panna rendezte a fogadást. Összegyûlt a hangyanépség, mindenünnen hemzsegett, uccu neki - fenegyerek -, húztam a hegedûmet. A hangyák jókat zabáltak, már a gyomrom is zenélt, hiányzott a reggeli, a tízórai s az ebéd. Hangya Anna, Hangya Panna semmivel meg nem kínált, csak egy székkel, ha már állva nem bírom a muzsikát… Nahát, én se voltam restebb, a bál kellõs közepén úgy megszöktem, mint egy szöcske, azahogy, pont úgy…mint én…

A teknősbéka (Erdélyi népmese) Krisztus urunk a földön jártában-keltében befordult egy fösvény asszonyhoz is szegény ember képében, s kért tőle egy kevés kenyeret. Adnék biz én jó szívvel mondá a fösvény asszony , de most egy befaló falás sincs. Jöjjön kijed holnap, akkor sütök. Másnap félre is tett egy szikra vakaréktésztát a szegény ember részére, de mikor bevetette a sütőbe, a vakarékból akkora kenyér lett, mint egy taligakerék. A többi kenyér még szolgája sem lehetett volna neki. No hiszen gondolta magában a fösvény asszony , ebben ugyan nem vásod a fogadat, szegény ember! S mikor már messziről látta jőni, elbújt a teknő alá, s meghagyta leánykájának, hogy mikor a szegény ember bejő a házba, mondja, hogy nincs itthon. Jaj, édes bátyámuram, nincsen itthon édesanyám futott elejébe a leányka a szegény embernek. Hordja hát, míg él a hátán, ami most rajta van. -szólott Krisztus. A fösvény asszony abba a minutába tekenyősbékává változott.

A városi kakas (Puskás Martina, beküldött) A hajnal egy halk sóhajtással átadta helyét a játékos nyári reggelnek. Kedvesen integetett a vendég gyerekeknek és barátaiknak. Csupán arra kérte Őket, hogy legyenek jók. Ne zörgessék az ablakokat, és ne világítsanak az emberek szemébe. A vidám gyermekszellők és huncut napsugárkák hevesen bólogattak, majd fogócskázni kezdtek a lakótelep házai között. Beszöktek a nyitott ablakokon a szobákba, ugráltak az erkélyeken, és hintáztak a fák ágain. Szellőcska, Szeleske, Viharka, Fuvallat és Szélvészke nem a városban születtek. Hajnal nagynénjük hívta meg őket vakációzni. A napsugárka testvéreket is itt ismerték meg. Ők: Fényeske, Sugárka, Csillámka, Fényecske és a kicsike Sziporka. A megismerkedésük pillanatától barátok lettek. Ezen a nyáron rengeteg közös kaland várt rájuk. Az emeletes épületek sok-sok érdekességet tartogattak számukra. A sugár gyerekek ki-be ugráltak az ablakokon, míg a szélcsemeték le- föl rohangáltak a lépcsőházakban. Gyorsan múltak a percek. Az idő elrepült, s egyre-másra szólaltak meg a vekkerek. Na, most lett nagy a megrökönyödés. -De furcsa hangja van ennek a kakasnak! - csodálkozott Fuvallat. -Hogy a hangja furcsa, de hol van? - kérdezte Szellőcske. -Gyertek gyorsan! Ide! Ide a szobába! - lelkendezett Viharka.-Naaa! Ez az ami kukorékol! -Mi ez a valami? Olyan furcsán viselkedik! Úgy szól, mint a harang a falusi templom tornyában. -Oda nézz! Erre a hangra kelnek az emberek. Nahááát! - ámuldozott Szélvészke. - Én, Szellőcske, kinevezem városi kakasnak! -Úgy van! Ez egy műkakas! - bólogatott Viharka. -Ezt a szerkezetet ébresztőórának nevezik az emberek - szólt közbe Sziporka. -Lehet, hogy Ők úgy nevezik, de ez akkor is egy városi kakas! Ugye igazam van? -Az hát! - mondták a többiek, és újra játszani, fogócskázni kezdtek. Teltek múltak az évek. A kicsi szeles apróságok komoly széllé cseperedtek. Ma már Ők mesélik a gyerekeiknek, hogy milyen furcsa szerzet az ébresztőóra. De tudjátok, csak az emberek nevezik így! Mert az valójában egy városi kakas!

Vackor az óvdába érkezik (Kormos István)Hej, óvoda, óvoda, de fényes az ablaka, de tágas az ajtaja, de szép tiszta minden terme, zsibong a sok gyerek benne; olyan, mint egy kacsalábon forgó, ékes palota. Hej, óvoda, óvoda, de sok gyerek jár oda: Katona Anna – egy, Varga Bence – kettő, Pór Jutka – három, Fazekas Marci – négy, Fazekas Eszter – öt, Domokos Matyi – hat, Vas Pista – hét, Pengő Gyöngyi – nyolc,Fodor Dávid – kilenc, Kováts Vicu – tíz, tíz, tíz, tiszta víz, sok gyerek, sok cseprő-apró, ahová indult a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, híres, neves, nevezetes, piszén pisze kölyökmackó. Ha elindult valahára, megérkezett nagy sokára, odaért az óvodába a csöpp, piszén pisze mackó – megállt az apjával akkora tárt ajtó előtt Vackor, s nem tudta, hogy mi fán terem s hogy mire való az ajtó. Nézi, nézi, nézegeti, tányértalpát emelgeti, a kilincset végignyalja; az üveget karmolássza, hétszer körül- kerülgeti, a lábtörlőt markolássza, kóstolgatja, majd lenyeli, de nem tudja, hogy a csengő, mire szolgál az a zengő, nem tudja a csöpp mihaszna.Nagyot nevet Vackor apja, s így kiált fel: – Kutya brumma! Ide hallgass, kölykem, Vackor! Csöngetek egy messze hangzót, s tüstént kinyitják az ajtót, aztán szépen besétálunk, be az óvodába akkor! Úgy is tettek. Becsöngettek. Szólt a csengő, messze hangzó, s tüstént kinyílott az ajtó. És besétált akkor az apjával Vackor.

Mese a tulipánról, és a facipőről (Holland mese) Élt egyszer egy kis holland halászfaluban egy gyönyörű halászleány. Szépségének hírére messze földről jöttek falujukba a legények, hogy megcsodálják és feleségül kérjék. A leányka azonban nagyon hiú és nagyon büszke volt. Kijelentette, hogy csak ahhoz a halászhoz megy feleségül, aki három kívánságát teljesíti. Egyszer eljött a faluba a legszebb és legerősebb halászlegény, hogy megkérje a leány kezét. Ezt a legényt már nem volt szíve kikosarazni a hiú lánykának, elmondta hát neki első kívánságát: ültessen az ablaka előtti kis kertbe olyan virágot, amilyet még soha senki nem látott országukban. Bánatos lett a halászlegény, mert nem tudta, honnét vegyen ilyen virágot. Beleült halászladikjába, kiment a tengerre, elővett egy kis darab puha deszkát, és faragni kezdte bicskájával. Faragta, formázta a deszkadarabot egész éjjel. Mire a nap felkelt, lefaragta az utolsó felesleges darab forgácsot is művéről, és íme, kezében ott volt egy deszkából faragott csodálatos, tölcséres virágocska. A halászlegény bemártotta a kis fa-virágot a tenger vizébe, hogy megtisztítsa, és lássatok csodát, a fa-virágocska életre kelt. Szárai átvették a tenger sárgászöld színét, virága pedig aranysárga lett a napfénytől. Nosza, kievezett a legény a partra, kiugrott a csónakjából, és sietett a büszke, szép lány háza elé, hogy elültesse a különleges virágot, mielőtt a lányka felébred. Rövidesen ott pompázott a csodálatos virág a halászlány kertjében, annak a virágágynak a közepén, mely éppen az ablaka alatt volt. Felébred a lányka, kitárta az ablakát, kitekintett rajta, és meglátta a csodavirágot. Felöltözött és kisietett a partra és közölte a második kívánságát a fiúval. Ez a kívánság pedig így szólt: szerezzen a fiú olyan kendőt neki, melynek párját nem találja egyetlen lány fején sem az egész országban. A halászlegény elindult szó nélkül, hogy a második kívánságát is teljesítse. Végigjárta az egész partvidéket, és eljutott egy öreg halászasszony kunyhójába. Meglátott anénike fején egy bűbájos fejkötőt. Teteje kis kikeményített csúcsban végződött, és jobbról is, balról is két ugyancsak kikeményített, fölfelé hajló, csipkével szegett, hegyes is fülecskéje volt. A legény egy aranyat ígért a csinos kis fejkötőért, de a nénike nem fogadott el pénzt, mikor megtudta, hogy a legény ajándékba szánja egy szép lánynak. Visszaérkezett a legény a faluba, és félve kopogtatott be a lányos házhoz, mert nagyon fájlalta volna, ha visszautasítják ajándékát. Annyira tetszett a bolondos kis fejkötő a lánynak, hogy kijelentette, többet ér a világ legszebb kendőjénél. Ezzel azonban még nem ért véget a halászlegény megpróbáltatása, mert a lányka ragaszkodott harmadik kívánságának teljesítéséhez is: hozzon a halászlegény egy pár olyan papucsot, mely szebben kopog minden más cipőnél, és amelynek a kopogására mindenki utána fordul az utcán. A szegény halászlegény azt hitte, hogy a büszke leány valami különleges bőrből készült, aranyos papucsot akar, amit ő semmiképpen sem tudna megszerezni. Kiment hát a vízpartra, beült ladikjába, és újra csak fúrt-faragott, mint amikor a csodatulipánt készítette. Addig fúrt-faragot, míg egyszerre csak egy pár hegyes orrú fapapucsot tartott a kezében. És hogy a szép lány ne csalódjon s a fapapucs még szebb legyen, tarka virágot festett az orrára. A lány gyönyörködve húzta a szép, virágos fapapucsot a lábára, és valóban mindenki utánanézett az utcán. Ilyen szépet, ilyen különlegeset még soha sem láttak. A csodaszép halászleány ezután boldogan lett a fiatal halász felesége. A falubeli lányok pedig elkérték a különleges virág magját, lemásolták a kis főkötő formáját, és ők is elkészítették maguknak a virágos facipőt. Hollandia azóta híres tulipánjáról, a lányok és asszonyok különleges fejkötőjéről meg a fapapucsokról.

A rettenetes vaskecske (Olasz népmese) A mama azt mondta a gyermekének: - Lemegyek a patakra mosni, te maradj benn a házban, ne engedj be senkit, különben bejön a kecske akinek vasból van a szája, a nyelve meg úgy vág, mint a kard. De a gyerek nem fogadott szót , kiment az udvarra, az ajtót meg nyitva hagyta. Amikor be akart menni a házba, ott találta a vaskecskét aki azt mondta neki: - Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak. A gyerek erre sírva fakadt. Arra járt egy öregasszony és felajánlotta a gyereknek, hogy segít rajta három véka búza fejében. Bekopogott, de a vaskecske azt mondta neki: - Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak. Az öregasszony sebtében elment, lemondott a búzáról is. A gyerek tovább sírt. Arra járt egy öregember, felajánlotta, hogy segít neki négy darab sajt fejében. Bekopogott, de a vaskecske neki is azt mondta: - Én vagyok a rettenetes vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak. Az öregember is elment, lemondván a sajtról. Arra repült egy kismadár és felajánlotta a gyereknek hogy segít rajta három véka kenyér fejében. Odament az ajtóhoz, bekopogott és azt mondta: - Ki van benn? - Én vagyok a vaskecske, ha belépsz, miszlikre aprítalak. Erre a kismadŕr: - Én meg úgy belédcsípek, hogy attól koldulsz! Erre a rettenetes vaskecske megrémült és elszaladt. A kismadár pedig megkapta a kenyeret amit kért. És nekünk mi maradt? Ez a szép kis mese.

Zörgő és Görgő (Móra Ferenc) Zörgő is kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő olyan, mint a neve: zörgött minden csontja mint dió a zsákban. Görgő is olyan volt, mint a neve: a nagy kövérségtől nem tudott szaladni, csak görögni. Zörgő a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendőben nem evett kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta Zörgőnek, amiért őrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Minden nap fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor, akkor is csak a bőrét. A húsát odaadta Görgőnek, hogy ki ne ugassa a szeméből az álmot. A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messziről. Sose jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgő ott szokott sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé. Egyszer azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag. - Eh, eh - tűnődött Görgő -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgő. Eh, eh, elmegyek meglátogatni. Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgő odafönt zörög az ól tetején. - Mit csinálsz ott, cimbora? - Vacsorázok, cimbora. - Jó hosszú az asztalod!- De rövid a vacsorám! - Mi jóban dúskálódsz, Zörgő? - Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja. - Ej ha, de jól megy a sorod - vigyorgott Görgő. - Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgő s leugrott az utolsó falattal Görgőhöz -, nesze, részed legyen benne neked is. Görgő tudta, mi az illendőség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután hozzátörülgette a száját a pázsithoz. - Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám. - Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet örömében Zörgő s úgy nekiiramodott, hogy ő már bent járt Nevenincsen, mikor Görgő még mindig Nekeresden görgött. Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban kapta Görgő a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek. - Mi lelt pajtikám? -kérdezte ijedten Zörgő, akinek már csattogott a foga az étvágytól. - Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a háznál. - Sose bánd, nem élek vele - vigyorgott Zörgő s úgy bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet. - Tessék, tessék - hunyorgatott Görgő -, én úgy belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg. Zörgőt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt,nem is falt, csak nyelt. - No még egy kis sonkacsontot! Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod! Zörgő csak a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy időbe telt bele, míg elbírta nevetni magát. - Minek örülsz olyan nagyon szomszéd? - kérdezte Görgő ásítozva, mert a hosszú séta nagyon elálmosította. - Annak, gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam. Ebben a percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában s Zörgő talpra ugrott. - Megyek haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még szeretnék neked valamit súgni. - Súgjad no, cimborám - hegyezte a fülét Görgő. - Azt tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgő -, vigyázz, meg ne tudja valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe, hogyha megtudja, beáll helyetted kutyának. Azzal úgy nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti vendégetek!

Vizimanó (Cseh népmese) Sok tutajos, hajós, révész jár a csehországi Moldva folyón, s ezek sok mesét tudnak a vízimanóról. Azt mondják például, hogy a vízimanó a vásárokra is gyakran ellátogatott, és ott jól ismerték már. Zöld kabátot hordott ilyenkor, illetve talán nem is volt az eredetileg zöld, hanem csak a rátapadó hínár tette azzá, mert hínár fedte elől-hátul, és amint járt-kelt, mindenütt tócsa meredt utána, úgy csöpögött róla a víz. No, szóval csúnya fajzat volt ez a vízimanó, de a vásári árusok mégis szívesen látták, mert azt tartották, hogy szerencsét hoz nekik. Különösen a csizmadiák kedvelték. Nemegyszer oda is kiáltottak neki, hogy kezdje meg náluk a vásárt. Legszívesebben neki adták el az első árujukat, mert akkor szerencséjük volt a többivel is. A vízimanó estefelé a kocsmába is szívesen betért egy pohár sörre, és ilyenkor mindig örült a csapos. – Ide tart az a zöld kabátos úr, jól van, akkor biztosan sok vendég fordul meg nálunk! Bárhová ment, mindig sokan verődtek ott össze. Örültek persze a vásárosok, csizmadiák, csaposok. De azért megvolt a dolognak az árnyoldala is. A nagy tolongásban, főleg estefelé meg éjszaka, amikor már sötét volt, egymás tyúkszemére léptek az emberek, beleböktek könyökükkel a szomszédjukba, és mivel addigra jócskán itókáztak is a vásári borocskából, hát bizony majdnem mindig verekedés lett belőle éjfél felé, és a végén a rendőrök vittek el jó néhány verekedőt. A vízimanó pedig a markába nevetett – neki nem történhetett semmi baja, hiszen nem bántott ő senkit, épp csak sétálgatott hínáros kabátjában, furcsa ábrázatával, s hagyta, hogy gyűljön körülötte a sokadalom, és egymás hajába kapjanak a kívácsiskodó emberek. De persze lassanként az emberek is rájöttek, hogy a vízimanó mindig mindenütt galibát csinál. Kikészítettek hát egy nagy gyékényszőnyeget a folyópartra, ahol a manó ki szokott jönni a vízből, és meglesték a bokor mögül. Amikor a gyékényrelépett, előugrottak, megragadták, leteperték, és úgy begöngyölték a gyékényszőnyegbe, hogy meg sem tudott moccanni. A ravasz vízimanó siránkozni kezdett: -Eresszetek el, emberek, csak most az egyszer eresszetek el! Becsületszavamat adom, hogy soha többé nem bántok senkit! Az emberek hittek neki, megsajnálták, kiengedték hát a gyékényből. De abban a pillanatban, hogy kiszabadult, hangosan felkacagott, és zsupsz! Bele a vízbe! És persze azután is vissza-visszajárt bosszantani az embereket. Könnyen megtehette, hiszen csak a becsületszavát adta rá, hogy sohasem teszi a jövőben. Becsülete viszont nincs a vízimanónak, nem is volt, nem is lesz. Sajnálták is az emberek, hogy eleresztették, amikor végre egyszer megfogták. Felesége is volt a vízimanónak, aki szintén gyakran kijárogatott a vízből. Sára volt a neve. Egyszer megismerkedett egy zsellérasszonnyal, és nagyon megszerették egymást. Vízimanóné gyakran meglátogatta barátnőjét, viszont az , ha beszélni akart vele, csak odaállt a vízpartra, és elkiáltotta magát: „Sára!” mire az asszonyság menten elődugta fejét a hínárból, és kijött a vízből. A zsellérasszonynak azután egy napon gyermeke született, és a vízimanó feleségét kérte meg a keresztanyaságra. Amikor ez a gyermek felnövekedett, vízimanóné egyszer magával vitte a saját házába. Kézen fogta, elment vele a folyópartra, ott megállott, és botját a vízre hajította, mire – csodák csodája – a víz tükre szétnyílt, és puszta vízből olyan lépcső keletkezett, mintha csak valami pincébe vezetett volna. De nem holmi pincébe vezette, hanem a vízimanó házába, le a víz alá. A vízimanó történetesen nem volt otthon, amikor az asszony és a gyerek belépett a konyhába. Az asztalon egész sor, fedővel letakart kisebb-nagyobb fazék állott. A gyermek mindjárt megkérdezte, mi az, mi van azokban a fazekakban. Keresztanyja így válaszolt: –Idefigyelj, te gyerek! Itt nálunk a vízimanóházban nagyszerűen eljátszogathatsz mindennel, de ezekhez a fazekakhoz, legfőképpen a fedelükhöz ne nyúlj. Itt őrzi a vízimanó a vízbefúltak lelkét. A gyermek azonbannagyon kíváncsi volt, és amikor vízimanóné egy percre kiment a konyhából, mégiscsak leemelte a fedőt az egyik fazékról, s a bezárt lélek kirepült onnan, megszökött a fogságból, ahol a vízimanó oly sokáig tartotta. A keresztanya a konyhába visszatérve, azonnal észrevette, mi történt. Nagyon megijedt, hogy most az ő keresztgyermekét fogja haragjában az üres fazékba bezárni a vízimanó. Gyorsan suhintott hát egyet a botjával, mire rögtön szétnyílt megint a víz, és a gyerek a vízből lett lépcsőkön kifutott a partra, haza a mamájához. A vízimanó szolgálót is fogadott egyszer. Annak gondjaira bízta a háztartást, hogy vízimanónénak ne legyen annyi dolga. Persze, valahányszor elment otthonról, mindig meghagyta a szolgálólánynak, hogy ne vegye le a fedőket a fazekakról – mi már tudjuk az előző történetből, hogy miért. Hanem hát a szolgálólány is kíváncsi volt, s amikor elment a sok sorban álló fazék mellett, mindig megkopogtatta egyiket-másikat, hogy legalább tudja, üresek-e vagy tele vannak. De a fazekak olyan kongó hangot adtak, mintha üresek volnának. Egyszer azonban egy kis fazékból, abból, amely utolsónak állott az asztalon – a kopogtatásra furcsa sípoló hang tört elő. Nosza, leemelte róla a fedőt a szolgáló, mire az edénykéből egy csöpp kis lélek szállott ki, és megköszönte a leánynak, hogy kiszabadította a börtönéből. Most már aztán tudta a szolgáló, hányadán van, és miféle manó az ő gazdája. Sorra leemelte hát a lábasokról a fedőt, és kiszabadította a vízimanó összes rabjait. A kiszabadult lelkek pedig körülvették a lányt, szárnyra emelték, és magukkal vitték a víz mélyéről a szabadba. A vízimanó meg, amikor hazatért, csak átkozódni tudott, de bosszút nem állhatott senkin, mert nem volt ott már sem a szolgáló, sem egy teremtett lélek, csak egy csomó üres fazék. Tehetetlen mérgében maga bújt be a legnagyobbik fazekába, és fejére húzta a fedőt - azóta ott kuksol egyfolytában és nincs is már vele semmi baj.

Zengő ABC (Móra Ferenc)Aranyalma ághegyen. Bari bég a zöld gyepen. Cirmos cica egerész. Csengős csikó heverész. Dongó darázs döngicsél. Esik eső, fúj a szél. Füsti fecske ficsereg. Gerle, galamb kesereg. Gyom között gyors gyík szalad. Harmatos hajnal hasad. Itt van már a zivatar! Jó az anya, jót akar. Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lukas fazék fekete. Mese, mese, meskete... Nádat a szél legyezi. Nyúl a fülét hegyezi. Orgonafan méhike. Összerezzen őzike. Patakparton pipitér. Róka szava kicsit ér. Suhog a sok sasmadár. Szilvafára szarka száll.Tücsök tarlón hegedül Tyúk az árkon átrepül. Uccu, csípd meg, hóha, hó! Ürgét fogott a Sajó. Vércse vijjog délelőtt, Zörgetik a vasfedőt. Zsindelyezik a tetőt.

Az óriás zsebkendője (Nemes Nagy Ágnes) Élt egyszer régen, valahol az Óriás-hegy alatt, egy ember meg egy asszony. Szegények voltak, a kunyhójuk alig volt nagyobb egy vakondtúrásnál, de ők azt se bánták – csak lett volna gyermekük. Hanem bizony gyerek az nem volt. Addig-addig búslakodtak, emésztették magukat, míg egy napon azt mondta az ember: – Én fölmegyek az óriáshoz tanácsot kérni. Megijedt erre az asszony, de nem szólt, csak lehajtotta a fejét úgy, hogy még a szép, nagy, fekete kontya is félrebillent, aztán sütött útipogácsát, föltarisznyázta az urát, s útra bocsátotta. Az meg ment, ment, fölfelé a hegyoldalon. Szép volt az út eleinte, a rét csupa de csupa kikerics, mintha lila tóban gázolna bokáig – mert éppen ősz felé járt az idő. Bizony az ember le is hajolt volna virágot szedni, ha nem röstellte volna az efféle haszontalanságot. Egy maroknyi akáclevelet leszakított azért, amint ment át a ligeten, zsebébe gyűrte, egyet pedig a szájára tett, s azon át zümmögött, rezegtetett valami nótát. Ment egy nap fölfelé, ment másnap; addigra elmaradt az akác, elmaradt a kikerics. Nem volt más, csak fenyő, mindenütt csak fenyő – azután az se. Harmadnapra leesett a hó. Először csak ritkán hullott, nagy, tenyérnyi pelyhekben, azután sűrűn, mintha fehér cérnával varrnák össze az eget a földdel. Sötét lett, fehér sötét; az ember az orráig se látott. Egyszerre csak ott állt előtte három medve. Olyan hirtelen-váratlan, mintha a hóesésből születtek volna. Nagy, szürke medve volt mind a három, hátukon, vállukon úgy állt a hó, mint a fehér köpeny. Két lábra ágaskodtak, úgy nézték az embert. Az meg úgy megijedt, hogy térdre bukott – nem is tudta, milyen okosan cselekszik.Mert aztán elnyúlt a hóban, meghemperedett benne, s úgy maradt. A három medve megint csak közelebb jött, ott álltak szorosan az ember mellett, és nézték. – Ember – mondta az egyik. – Holt ember – mondta a másik. – Medve – mondta a harmadik. – Medve?! – mordult föl az első. – Miért volna ez medve? – Olyan, mint mi. Szürke és fehér. Kismedve. – Kismedve az eszed tokja! – bömbölte az első. Ezen aztán elkezdtek veszekedni, hempergették az embert le-föl a hóban (csak úgy recsegett a bordája), aztán az első odacsapott egyet a harmadik füle közé – a másik alig bírta őket szétválasztani. Szóval nem tudtak megegyezni sehogy sem. Nagy nehezen elcammogtak végre, de még messziről is hallatszott, amint föl-fölhördült az első: – Kismedve! Még hogy kismedve! Örült az ember, örült és lapult, aztán gyorsan, óvatosan kúszott tovább. Egy óriás saskeselyű tartotta a karmában. Elszédült az ember egy kis időre, csak csüngött a madár körme között, mint valami üres zsák, aztán kinyitotta a szemét – de gyorsan mindjárt be is csukta rémületében. Sziklák, hógörgetegek, szakadékok vonultak alattuk sebesen, mintha fagyott tenger fölött szállnának, néha egy-egy hullámszirt magasba csapott, kis híján elérte őket. Aztán elsimult a vidék, végeláthatatlan, ferde hómező fölött repültek, csak egy kis fekete állat futott, futott, körözött a havon szüntelen, mindig a nyomukban, az éles napsütésben. De nem volt az kis fekete állat – az árnyékuk volt. Akkor lassacskán ereszkedni kezdett a saskeselyű. Hintáztatta magát jobbra-balra, mint egy fáról hulló levél; közel lehetett már a fészke. Az ember akkor elővette a handzsárját. S mikor úgy gondolta, nincs messze a földtől, hirtelen lehasította a bal válláról a ruhát.A madár, hogy így váratlan elhagyta a terhe, megzökkent, felszökkent, az ember meg zuhant lefelé, bele a hóba, és mászott, kúszott, hempergőzött, ahogy csak erejétől telt, be egy sziklapárkány alá. Onnan leste a saskeselyűt. Az iszonyatosat vijjogott, s ott keringett, pörgött a feje fölött, óriás motollaszárnyával csapdosva a sziklát. Nem is mert az ember előbb elindulni, mint alkonyatkor. Akkorra már csönd volt, csak a hó világított. Ő meg ment, ment fölfelé egész éjszaka. Mennie is kellett, mert hideg volt, egyre hidegebb. Nem érezte már sem a lábát, sem a vállát. És mikor fölkelt a nap – óriás, rézszínű nap az egyik sziklahát mögül –, akkor se lett jobb. Mert melegített ugyan a napkorong, de úgy fénylett, úgy szikrázott a teméntelen havon, hogy az ember minduntalan a szeme elé kapta a kezét. Csak ment, ment a saját árnyéka nyomán – nem mozdult már semmi más a rettentő magasban –, de már az árnyékát se nagyon látta. Tüzes karikák rajzottak előtte, mintha milliom kis napot látna kergetőzni szüntelen, aztán, amikor az utolsó kapaszkodóhoz ért, egyszerre lerogyott a hóba. Nem látott semmit. – Hát most kell itt maradnom, a hóban-fagyban, amikor majdnem elértem a tetőre? – nyűglődött magában félig vakon az ember. Végigtapogatta szakadt lábbelijét, széthasított köpenyét, aztán a zsebébe tévedt a keze. S kihúzott egy marék akáclevelet. Bizony, össze volt az már pöndörödve, de az ember szépen szétsimítgatta, megnyálazott közülük kettőt, s ráragasztotta a szemére. Hát, amint lassan kinyitotta a pilláját, mintha a szép zöld világosságtól megifjodott volna a szeme. Lassan-lassan elcsitultak a tűzkarikák, elhalványult a szikra-eső. Az ember fölkelt, és kapaszkodott tovább. Az óriás ott ült a hegytetőn. Látta ő már jönni az embert, látta messziről, de nem szólt. Az ember megállt előtte, meg is hajolt illendően, és nekifohászkodott a mondókájának.– Tanácsot kérnék tőled, óriás – kezdte, de az óriás mindjárt közbekiáltott. – Micsodát? – bömbölte, de olyan erősen, mintha mennydörgés hasogatná a téli eget; a hegyek körben mind visszaverték a hangját, a sziklaöbölben megpendültek a jéglapok, mintha milliom cintányér verődne össze egyszerre, s tizenkét lavina kezdett lefelé csúszni a hegyoldalon. Még tiszta szerencse, hogy az ember hóban állt térdig, így nem bukott fel rémületében. Állva maradt hát, s mikor a legkisebbke visszhang is elült, csak elölről kezdte: – Tanácsot szeretnék, óriás. – Úgy! Tanácsot. – Most nagyon halkan beszélt. – Persze amikor minden kötél szakad, akkor hozzám szaladtok. De bezzeg máskor, amikor jól megy dolgotok, képpel se fordultok felém. Ötezer éve nem látogatott meg senki! Ötezer éve! Már megint ordított. Az ember behúzta a fejét a válla közé, várta, míg elül a visszhang. Akkor megszólalt szép csöndesen: – Már megbocsáss, óriás, de nem gondolod, hogy nagyon is messze találtál költözni? Nem valami barátságos hozzád járogatni. Azzal elmondta, mi minden érte, amíg idáig eljutott. Elmesélte a három medvét, a saskeselyűt és hogy kis híján megvakult a hómezőn. Az óriásnak tetszett a történet, nevetett rajta, de úgy hahotázott, hogy valóságos vihart kavart vele, annyira, hogy a nevetése szele kiemelintette az embert a hóból, és sodorta, sodorta lefelé a hegytetőről. Alig bírt megkapaszkodni egy sziklataréjban. Visszamászott megint csak a tetőre, de nem nagyon tudta fölérni ésszel, hogy mi ebben a nagy mulatság. Annál kevésbé, mert most már az óriás egy szót sem szólt, csak ült, ült, és csak bámult valahová messzire. Gondolt egyet az ember, lekanyarintotta válláról a tarisznyát, elővett egy pogácsát, és fölnyújtotta az óriásnak.– Nézd csak, mit hoztam neked. Az óriás fölcsippentette a pogácsát, rátette nagy, dimbes-dombos tenyerére, megnézte jobbról, megnézte balról. – Ni! Pogácsa! – mondta, de valósággal rikkantotta. Aztán bekapta azt a kis falatot egy szempillantás alatt; úgy eltűnt a szakálla bozontja közt, mintha sose lett volna. De azért ízlett neki, mert közelebb hajtotta a fülét az emberhez. – No, mondd hát, mit akarsz? Erre az ember elmondta szépen, hogy gyermeket szeretnének, de nincsen. Az óriás elgondolkozott. – Gyereket? Hm. Figyelj csak jól. Le kell menned a föld alá, a harmadik barlangba, ott el kell kérned a kulcsot. A többit majd meglátod. – A föld alá? A föld alá kell mennem? Az ember elszomorodott. Hát nem elég, hogy megmászta ezt a pogány-nagy hegyet? – Ott ugye, sok minden érheti az embert? – Ott sok. Hallgattak egy darabig. Az ember sóhajtott. – De keserves tanácsot adtál, óriás! – mondta végül. – Keserves? Ez keserves? Bár mehetnék én a föld alá! – mondta az óriás, és sóhajtott ő is, de akkorát, hogy a sóhajtása szele megint elsodorta az embert, megint majd levitte a hegytetőről, s újra csak egy sziklataréjban kellett megkapaszkodnia. Mire visszamászott, nagyon meggyűlt benne az indulat. – Bolond vagy te, óriás – vágta oda. – Miért nem mehetsz a föld alá, ha olyan nagyon akarod? – Mert engem nem érhet semmi baj – mondta az óriás, de addigra már sírt, zokogott, csak úgy ömlött a sok dinnye-nagy könnycsepp a szeméből.– Engem nem érhet soha, semmi baj. Én örökkétig élek – bömbölte, és rángatta elő a zsebkendőjét, hogy a könnyét szárogassa. De addigra már az ember messze járt. Belátta, hogy nincs több keresnivalója az óriásnál, és mászott lefelé minél hamarább a hegyoldalon. Csak a sziklaperemről kiabált vissza: – Köszönöm a tanácsot! Isten áldjon! De az óriás is utánakiáltott: – Ne menj még! Alig beszélgettünk! – S hogy az ember nem fordult vissza, gondolt egyet, s utánavágta a zsebkendőjét. – Fogd csak! Te szöcskelábú! A könnye meg folyt tovább, de az is hiába folyt, mert mihelyt a szakállába ért, megfagyott, s lógott körben az arca körül, mint a jégcsap. Az embert majd ledöntötte a lábáról a rengeteg-nagy zsebkendő. Olyan volt, mint a zsákvászon, de égszínkék. Nem bánta, legalább beleburkolózott a hidegben. Futott, futott hazáig, de bizony a háza előtt kis híján összeesett. Az asszony segítette át a küszöbön. Bent elnyúlt a szalmazsákon, úgy mesélte el, mit végzett az óriással. Az asszony csak nézte, nézte; látta, hogy sebes a lába térdig, s megesett rajta a szíve. Fölkapta az útitarisznyát, megtapogatta, volt még benne egy-két pogácsa. S máris indult az ajtónak. – Hova mész? – kérdezte az ember. – Csak megetetem a rigókat – felelte vissza az asszony, s máris szaladt, szaladt, egyenest az erdő felé. Ott megállt a nagy juharfa alatt. Bokáig ért a szép, sárga avar – mert éppen ősz felé járt az idő –, azt az asszony szétkotorta, végignyúlt a földön, s betemette magát hullott levéllel. De még az arcát is elburkolta vele bőven. Várt, várt egy ideig; nem is kellett soká várnia. Egyszerre érezte, hogy süllyedni kezd. Sötét lett.És ő szállt, szállt alá a sötétségben, mintha átlátszatlan tengerbe merülne. Aztán mintha sziklát érzett volna a talpa alatt. Megállt. Hiába erőltette a szemét, nem látott semmit. Aztán lassan-lassan valami halovány világosságot látott derengeni, a világosság nőtt, közeledett, és egyszerre csak ott állt előtte a Kutyafejű. Alacsony emberke volt, nem is magasabb, mint az asszony, a feje kutyafej, rajta kis perzsa sipka. Kezében lámpást tartott. Az asszony érezte a pálmaolaj szagát – ilyen olajat hoztak néha délről a kereskedők –, az égett a lámpásban. Ott állt a Kutyafejű, és nézett rá. Végül megkérdezte: – Miért jöttél? – Hogy elkérjem a kulcsot – felelte az asszony. – Minek a kulcs? – Gyermeket szeretnénk. Hogy így kikérdezte, a Kutyafejű megint csak nézett rá egy darabig, aztán azt mondta: – Erre tessék. Megérintette a sziklafalat, ott nyílt egy folyosó, azon elindultak. Egyszerre kiszélesedett a folyosó: eljutottak az első barlangba. Óriás, sötétzöld pálmalevelek nyúltak föl a barlang fekete magasságába, ismeretlen, nagy levelű bokrok szegélyezték az utat. De minden növény nehéz volt, súlyos, mintha sötétzöld drágakőből volna faragva. És meleg volt, egyre melegebb. Az asszony alig tudott lélegzetet venni. Végül már valósággal fulladozott és azt mondta: jaj! Erre a Kutyafejű megérintette a sziklafalat, és megnyílt egy második folyosó. Mentek, mentek jó darabig, s akkor megint kiszélesedett a tárna. Sokkal nagyobb barlangba jutottak, mint az első.És az a barlang tele volt vízzel. Óriás tó szélesedett a föld alatt, s a tóban csak úgy nyüzsögtek az állatok. De milyen állatok! Az asszony legszívesebben visszafordult volna, olyan rútak voltak ezek a nagy varangyos békák, kígyófélék, tarajos krokodilusok. A tó közepén keskeny gát vezetett végig, azon kellett menniük. Bizony félve lépett az asszony a gáton, imbolygott járás közben, vissza-visszalesett a Kutyafejűre. Egyszerre csak látta, hogy a Kutyafejű benyúl a köpenye alá, s kivesz egy kis piros labdát. Azt bedobta a tóba, a víziállatok közé. Azok erre hirtelen abbahagyták az utálatos szörcsögést, s mind kapkodni kezdtek a labda után. Volt ott lárma, csak úgy zúgott a barlang. Dobálták a labdát, úsztak utána, lebuktak a víz alá, meg magasra vetették magukat. – Nekem! Nekem is! – kiabálta egy kis sárga szalamandra. S amint apró öklével megütötte a labdát, az éppen átszállt a gát fölött. Erre a Kutyafejű gyorsan lekapta a kis perzsa sipkáját, s ügyesen, de még milyen ügyesen visszafejelte a labdát a vízbe, egyenest a szalamandrának. Lett erre hejehuja, örültek a víziállatok, de örült az asszony is, mert éppen végére értek a gátnak. Megint új folyosó nyílt előttük, elkanyarodtak a tótól. Akkor az asszony visszafordult, ránézett Kutyafejűre. – Köszönöm szépen, Kutyafejű, a szívességedet – mondta. Azt hitte megörvendezteti, de az hirtelen ráncba vonta a homlokát. El nem tudta gondolni az asszony, mi a baj. Mentek egy darabig némán. Akkor megszólalt Kutyafejű: – Admata a nevem – mondta. S mentek tovább. Mentek, mentek, sokáig. Aztán valami sárga fény kezdett szivárogni a folyosón, s ők beléptek a harmadik barlangba. Ez még sokkal nagyobb volt, mint az első kettő, végeláthatatlan. Sárga fény derengett benne, s a halovány világosságban, a nagy, sötét sziklák mellől mindenütt fekete alakok emelkedtek fel, amint elhaladtak mellettük. Talpig sötét lepelben, a fejük is eltakarva, némán fordultak utánuk, fekete napraforgók.És csend volt itt, néma csend, csak a saját lépteik neszét hallották, amint a sziklaösvényt súrolta a talpuk. Egyre melegebb lett a levegő, egyre tüzesebb, a sárga fénybe lassan rózsaszín vegyült. Egyszerre csak, az egyik forduló végén, valami nagy, kénsárga lángot látott felvillanni az asszony. Akkor Admata megállt. – Most már egyedül kell továbbmenned – suttogta, s előretolta az asszonyt. – Nem jöhetsz tovább, Admata? – kérdezte az asszony. Admata némán ingatta a fejét. – Hát akkor – mondta a másik –, hadd búcsúzzam el tőled. – Azzal lekanyarította a válláról az útitarisznyát, kivett egy pogácsát, s odanyújtotta Admatának. Az csak nézte, aztán gyorsan letette a lámpását, két kézre fogta a pogácsát, úgy kezdte enni. Mikor az utolsó falatkát is bekapta, összesúrolta a két tenyerét, mintha morzsát verne le róla – pedig nem maradt ott egyetlen csepp morzsa sem –, s azt mondta: – No jó. No jó. Hát akkor gyerünk. – Egy szikla mellé állította a lámpását, még meg is támasztotta egy lapos palakővel, s elindult az asszony előtt. Csakhogy most négykézláb. Az asszony görnyedten követte. Olyan forróság volt már, mintha tüzet lélegeznének. Az asszonyt kiverte a verejték, alig-alig vonszolta magát. Admata végre megállt, s megint maga elé tolta a másikat. Akkor látta az asszony, hogy óriás sziklakatlan peremén állnak, s onnan száll ki a fény, onnan csapnak fel a temérdek-nagy, néma, sárga lángnyelvek. – Most kérd a kulcsot – suttogta hátul Admata. – Kérem a kulcsot – mondta az asszony. Halkan mondta, mégis megzendült bele a barlang. A katlanból akkora láng cikázott fel, hogy az asszony térdre bukott, talán bele is esett volna, ha meg nem kapaszkodik Admata nyakörvében. De mintha hirtelen az egész barlang tűzbe borult volna, villámok csaptak át a fejük felett, minden aknaszáj kigyulladt, tüzesen tátongott rájuk minden üreg, lángoló szélperzselte az arcukat, kapta le a szempillájukat. S mikor a nagy, sárga láng lassan visszaereszkedett a katlanba, még akkor is ki-kigyulladt egy-egy sziklaodú, mint egy lassan juházó, dühös vadállat szeme. Némán, hunyt szemmel, összehúzódva lapultak a sziklaperemen. Akkor egyszerre pendülést hallott az asszony, fölemelte a fejét, s ott feküdt mellette a kulcs. Gyorsan felkapta, Admata is felugrott. – No, most sebesen! – súgta az asszonynak, s elkezdtek futni, rohanni visszafelé, végig a teméntelen sok folyosón, aknán fel, tárnán keresztül, míg egyszerre csak előttük volt egy nagy fatörzs, hogy öten se érték volna körül nyújtott karral, s félig bele volt nőve a sziklába. Egy keskeny ajtó látszott rajta. – Nyisd ki – mondta Admata. Az asszony gyorsan kinyitotta az ajtót a kulccsal, s már lépett is be a fába. Félig belülről szólt vissza: – Köszönöm, Admata, köszönöm! – De meg kellett állnia, mert a másik egyszerre csak belekapaszkodott a szoknyájába. – Te – mondta Admata –, te! Nincs… nincs még egy pogácsád? – Erre az asszony megint levette a válláról az útitarisznyát, könyökig túrt bele, míg megtalálta az utolsó pogácsát. Admata gyorsan vette ki a kezéből, és teli szájjal kiáltott az asszony után: – Jó szerencsét! Jó szerencsét! Az asszony pedig kezdett fölfelé mászni a fában. Végeérhetetlen csigalépcső volt ott; ahol kikoptak a fokok, keskeny létra pótolta. Bizony a sötétben el-elvétette az asszony, majdnem leesett, úgy kapaszkodott meg a létrafokban. Lassan azért derengeni kezdett előtte valami világosság. Egyre kékesebb, egyre áttetszőbb lett körülötte a levegő, s mire véget ért a lépcső, éles fénycsíkok vetődtek be a fa oldalán, mintha zsalun át szűrődnének. A lépcső végén megint ott volt egy keskeny ajtó. Az asszony kinyitotta, és kilépett a fából.Ott állt az erdőben, a juharfa alatt. Káprázott a szeme a szép délelőtti napsütésben, s akkor vette észre: kezében a kulcs egy szál őszi kikerics. A sárga avar úgy tündöklött, mintha virágmező volna. Annak is nézte az erdő minden maradék pillangója, mert ott cikáztak fölötte, zümmögő dongókkal, méhekkel vegyest. És az avarmező közepén ott feküdt egy kisgyerek. Szép kisgyerek volt, és néha-néha utánakapott az elszálló kék pillangóknak. Az asszony odafutott hozzá, fölkapta, és máris indult hazafelé. Ideje is volt, mert az ember ott topogott a ház előtt. – Hol voltál? – kiáltotta már messziről. De az asszony nem szólt, csak a kezébe adta a kisgyereket, s máris futott be a házba, hogy keressen valamit, amibe beleburkolhatná a gyereket – mert éppen ősz felé járt az idő. Föl is kapta az óriás zsebkendőjét. Olyan volt, mint a zsákvászon, csak égszínkék. Abba belebugyolálták Szádelit – mert így nevezték el a gyereket –, de később is jól jártak vele, mert belőle szabták a kisfiú ingét. Az aztán sose maradt le a gyerekről – mert hiszen az óriás zsebkendőjét nem lehet kinőni.

Jean De La Fontaine (1622-1695) Francia költő. A fabula műfaj jeles képviselője volt. Műveit ötvözte a népi realizmussal, és magasfokú állatismeret jellemezte írásait. A klasszicizmusra jellemző módon témáinak nagy részét az elődöktöl vette. meséit fordította többek között: Szabó Lőrinc, Koszotályi Dezső, Radnóti Miklós. meséi: A holló meg a róka, A farkas és a bárány, A tücsök meg a hangya, A nyúl meg a teknős,...