Szvetoszláv Minkov: A cukor leány

(Oroszról fordította: dr. Szász Gábor)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy bűvös kert. Ebben a kertben minden cukorból volt: a virágok is, a fák is, a lepkék és a madarak is. Nos hát ebben a kertben, egy cukor zsámolyon ült egy kicsi aranyhajú leány, aki egész nap cukor csipkét horgolt.

A Föld másik szegletén, messze a bűvös királyságtól, élt egy szegény kovács a feleségével és a kisfiával. A fiú segített az apjának a kovácsműhelyben - felszította a tüzet a kovácsfújtatóval.
Amikor a fiú felnőtt, bejelentette az apjának:
- Elhatároztam, hogy elmegyek a cukor kertbe. Feleségül akarom venni a cukor leányt.
Az apa abbahagyta a munkát, letörölte az izzadságot a homlokáról és azt mondta:
- Nem rossz gondolat. Csakhogy nem neked való a cukor leány. Hiszen te közönséges ember vagy, ő pedig cukorból van. Ha összeházasodsz vele, akkor ő közönséges lánnyá változik, és akkor már nem fog neked tetszeni. Márpedig szerelem nélkül boldogság sincs.
- Nincs igazad, apám, - ellenkezett a fiatalember. - Hidd el, az élete végéig cukorból lesz a lány!
- Adná az Isten! - mondta a kovács, és újra nekilátott a munkának.
A fiú pedig készülődni kezdett az útra. Szépen felöltözködött, tarka zekét vett és búcsúzni kezdett a szüleitől. Anyja a kapuig kísérte, homlokon csókolta és a mellére tűzött egy csokor mezei muskátlit - ami szerencsét hoz.

Sok éjjel és nappal ment az ifjú, míg elérte azt a királyságot, ahol a bűvös kert található. Amint megközelítette a cukor kert kerítését, merészen megzörgette, levette melléről azt a mezei muskátli bokrétát, amelyet az anyja ajándékozott neki.
A cukor leány pedig félretette a csipkét és világoskék szemével az ismeretlenre tekintett.
- Jó reggelt! - köszönt a fiatalember a kapu mögül és elhallgatott. Úgy elbűvölte a lány szépsége, hogy nem tudott egyebet mondani.
- Isten hozta! - válaszolta a cukor leány, kitárta a kaput és behívta az ismeretlent a kertbe.
Abban a pillanatban sok ezernyi rózsaszínű madárka, lepkék százai keringtek a boldog utas körül.
A kovács fia odament a lányhoz és átnyújtotta neki a virágokat.
- Fogadd el ezt a bokrétát, amelyet a mi távoli földünk termett, - mondta le sem véve szemét a cukor szépség gyönyörű arcáról.
- Felségül akarlak venni és elviszlek innen. Van nálunk egy kis kovácsműhely. Körülötte ibolyák virítanak és csicseregnek a vörösbegyek. Van-e kedved útra kelni velem?
A cukor leány kedvesen elmosolyodott és még gyönyörűbb lett. Figyelmesen megnézte az ismeretlen ifjút és kijelentette:
- Beleegyezem, hogy a feleséged legyek, de előbb meg kell ölnöd azt a sárkányt, amelyik az élet vizét őrzi. Meg akarok bizonyosodni a bátorságodról.
- És hol lakik a sárkány? - kiáltotta hevesen az ifjú, és az összecsapásra készülve ökölbe szorította a kezét.
- A mi bűvös királyságunk szélén. Ott, a hegyekben van egy varázslatos barlang, melyben az ezüst patak csörgedezik az élet vizével. Amint a barlanghoz érsz, megjelenik a szárnyas szörnyeteg. Ha az irántam érzett szerelmed a világon mindennél erősebb, akkor nem ijedsz meg és győzöl.
- Nyomban útra kelek!
És az ifjú elszaladt a hegyekbe vezető széles úton, a lány pedig cukor rózsát dobott utána és addig integetett, amíg el nem vesztette a szeme elől.

A kovács fia éjjel érte el a hegyeket. Már messziről észrevette a csodálatos barlangot, amely előtt hatalmas máglya égett. Az ifjú majdnem egészen a máglyához kúszott a sziklákon, amikor felhangzott a rettenetes üvöltés. Mennydörögve dübörgött elő a hegyi hasadékon keresztül. A merész ember kiegyenesedett és meglátta a szárnyas sárkányt kétlépésnyire magától. A szörny tátott szájából zöld láng tört elő, hatalmas szeme fényesen villogott.
De az ifjú nem ijedt meg. A cukor szépségre gondolt, mosolyára, jóságos kék szemére és érezte, hogy teste erővel telik meg. A sárkányra rontott, kezével megragadta kitátott száját és erőlködve cibálta. A szörny üvöltött a fájdalomtól, s félholtan omlott a földre. Ekkor az ifjú előrántotta az övéből a kését, levágta a sárkány fejét, a hatalmas máglyára vetette és bement a barlangba.
Az élet vizének ezüst sugara holdfényű ragyogással borított kövek között csobogott. A kovács fia lehajolt, fogta a kövön álló köcsögöt, és vizet mert bele. Ezután kiment a barlangból és leereszkedett a hegyről.

A dalia reggel ért vissza a cukor leány kertjébe. A korsót letette a leány lábához, és így szólt:
- Megöltem a sárkányt és elhoztam neked az élet vizét.
A cukor leány felemelkedett a padról. Lecsúszott az öléből az a pókháló finomságú csipke, amelyet évek óta horgolt.
- Vigyél most oda, ahová akarsz! - szólt a szépség. - A feleséged leszek.
Ezt mondván odahívta a lepkéket és a madarakat, megitatta őket az élet vizével, és nyomban ezüstössé váltak. A madarak éneke varázslatos muzsikára hasonlított, a lepkék pedig a cukor virágokkal teli ágyasok fölött röpködtek, és úgy csilingeltek, mint a csengettyűk.
A cukor leány fölemelte a korsót és a megmaradt vízzel megöntözte a fákat és a virágokat. A kert fényesen csillogott a napon, mert minden ág, minden levél, az összes füvecske ezüstössé vált.
- És te miért nem ittál az élet vizéből? - kérdezte az ifjú.
- Én a szerelmed éltető vizéből ittam, - válaszolta mosolyogva a cukor leány. - Menjünk!
És kéz a kézben elindultak a távoli vidékre, ahol a kis kovácsműhely található. A lepkék és a madarak ezüst felhőként gyülekeztek föléjük. Elkísérték őket a bűvös királyság határáig, azután visszatértek a kertbe.

Amikor az ifjú és a cukor leány a kovácsműhelyhez ért, senki se jött ki üdvözölni őket. Az öreg kovács és a felesége meghalt, a viskót benőtte a gyom. Körös-körül a fák koronáján kis pirókok csicseregtek, a fűben pedig kéklett a sok ibolya.
- Hogy itt milyen jó! - ujjongott a cukor leány.
Az ifjú, ügyelve az illatos ibolyákra, kigyomlálta a gazt, majd kitárta ifjú felesége előtt a házikó ajtaját. Hamarosan újra duruzsolt a kialudt tűzhely, a kis kovácsműhelyben pedig vidáman és csengve kopogott a kalapács.

Teltek az évek, és az öreg kovács szavai beteljesedtek. A cukor leány olyan lett, mint a többi ember; szépsége elhervadt, világos arca elsötétült és ráncos lett a gondtól.
De a kovács mégis boldog volt vele. Örömet okozott a műhelyben végzett munka is. Az erő, amelyet a sárkánnyal vívott küzdelem idején érzett magában, nem csökkent az évek múlásával. Feleségének a szíve sem változott, betöltötte az örökké élő szerelem.

VÉGE

Szász Gábor: A mackók és a bölcs madarak

(magyar műmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy kerek erdő, s benne egy barátságos medvebarlang. Ebben a barlangban éldegélt két kicsi medvebocs - egy fiú és egy lány maci -, egy medveapuka és egy medveanyuka.
A medveszülők elmentek vadászni, és mézet gyűjteni. A fiúmackóra bízták a húgocskáját. A lelkére kötötték, ne hagyja, hogy igyon a hideg forrásvízből, ha kimelegedett a hancúrozásban, mert érzékeny a torka.
A kis leánymackó nagyon kimelegedett a játékban, és amikor a bátyja nem figyelt oda, mohón ivott a forrásból. Néhány óra múlva köhögni kezdett, és be is lázasodott. A bátyja mérges lett, de sajnálta is a húgocskáját. A medvék már messze jártak, ezért nem hívhatta őket segítségül. Elhatározta, hogy lefekteti a testvérét, majd felkeresi a tudós bagolydoktort. A bagoly félórányi cammogásra lakott a barlangtól. Szerencsére már otthon volt az odújában. A maci lépteire felfigyelt, és kikukucskált az odúból:

- Mi a panasz? - kérdezte a kismackótól.
- Jó napot doktor bácsi, - köszönt a bocs illedelmesen. - Köhög és lázas is a húgocskám.
- Siess vissza a barlanghoz! Én előrerepülök. Mire megérkezel, én már kész is leszek a vizsgálattal.
- Köszönöm szépen, - válaszolta a mackófiú, és a bagoly után iramodott.

Amikor a barlanghoz ért, már ott várta őt a bagoly egy lehajló ágon hintázva. A bagolydoktor elhuhogta, mit állapított meg:

- A húgod megfázott, nagyon piros a torka, de nem súlyos az állapota. Tegyél vizes borogatást a homlokára! Ebből az üvegcséből csöppents egy kupa langyos vízbe tíz cseppet! Ma csak vitamindús gyümölcsöt ehet a beteg.
- Mi az a vitamin? Milyen színű a vitamindús gyümölcs? - kíváncsiskodott a fiúmackó.
- A vitaminok életfontosságú anyagok. Szerencsére van a mackók kedvenc gyümölcsében is.
- A málnában? - derült fel a kismackó arca.
- A málnában és a fekete ribizkében is, - válaszolta a tudós bagoly, majd elköszönt, és el is repült az odújához.

A mackófiú elkészítette az orvosságot, borogatást tett a húgocskája homlokára és sietve elcammogott az erdő málnabokros részére. Amint odaért, bosszankodva ütött a homlokára, és így morgolódott:

- Milyen szeleburdi mackó vagyok; otthon felejtettem a kosaramat. Már késő van visszafordulni, mert rám esteledik.
- Igaz, hogy szeleburdi vagy, de azért ne búsulj! - csipogta egy énekesmadár a málnabokor legmagasabb ágáról.
- De azért is búsulok, mert nem nekem lesz a málna, hanem a beteg húgocskámnak, - mérgelődött a kismackó.
- Ne lógasd az orrod! - csipogta a madárka. - Én már ma útra kelek, mert költöző madár vagyok. Erre a fészekre nincs már szükségem. Percek alatt fonok rá egy fogantyút, és akkor olyan lesz, mint egy füles kosárka.
- Köszönöm szépen, - hálálkodott a mackó, és arra gondolt, hogy nagy szerencséje van, hogy egy ilyen ügyes és okos madárral találkozott.

Hamarosan elkészült a füles kosár . Az énekes madár a csőrében tartotta a fülénél fogva, amíg a maci a mancsára illesztette. A madárka visszarepült a bokor tetejére és figyelte a kismackót.

- Adok neked egy jó tanácsot, - csipogta. - Úgy szedd teli a fészket, hogy közben egy-egy málnát te magad is egyél! Amikor majd viszed a kosárkát, érezni fogod az illatát, el kezded szemezgetni, s alig jut a húgocskádnak belőle.
- Én nem vagyok torkos, - méltatlankodott a kismackó.
- Tudom, - csipogta a madárka. - De azt is tudom, hogy mackó vagy. Márpedig a macik nagyon szeretik a málnát. Erről nem tehetsz. Éppen ezért javaslom, hogy ne csak a kosárkát, hanem a hasikádat is tömd meg.
- Köszönöm a tanácsot. Szívesen megfogadom, mert már eddig is ettem volna, csak nem akartam torkosnak látszani egy ilyen jószívű énekes madár előtt, - brummogta nehezen érthetően a mackó, mert már benn volt néhány málna a szájában.
- Jobbulást kívánok a húgocskádnak, - csipogta a madárka, majd útra kelt melegebb tájak felé véve az irányt.

A fiúmackó szorgalmasan töltötte a fészket és a gyomrocskáját. Amint elkészült a gyűjtögetéssel, ő is elindult a barlang felé. Útközben érezte a málna illatát, de nem evett belőle, mert már tele volt a hasa. Amint a barlang közelébe ért, horkolást hallott. A hang a barlangból jött; a húgocskáját hallotta, aki mélyen aludt és aranyosan horkolt. A borogatás lecsúszott a homlokáról, de a bátyja ismét beáztatta és visszatette. A kosárkát óvatosan arra a fatönkre helyezte, amelyet a húgocskája használt éjjeli szekrényként. A málnaillat bekúszott a leánymackó orrába. Ettől bizonyára nagyon kellemessé formálódott a kismackó álma, s rövidesen fel is ébredt. Elcsodálkozott, mert egy teli kosár málnát talált a fatönkön.

- Te hoztad ezt a kosárnyi málnát? - kérdezte a bátyjától, mert lehetetlennek tartotta, hogy útközben nem ette meg a málna zömét.
- Igen, - válaszolta a mackó önérzetesen. - De az igazság az, hogy egy jószívű, ügyes és bölcs énekes madár tanácsát megfogadva sikerült megőrizni a számodra, - s azzal el is mesélte a húgocskájának a történetet.
- Nagyon aranyos madárka lehetett. Remélem, tavasszal még visszatér a mi erdőnkbe! - és nekilátott a málnának.

Miközben szemezgette a málnát, egy hálás könnycsepp gördült le az orcáján. Mire megjöttek a szüleik, már sokkal jobban volt a beteg maci. Másnap ismét megvizsgálta a tudós bagolydoktor, és elégedett volt:

- Már csak rózsaszínű a torka, - állapította meg. - Holnapután már lehet játszani, de a forrásvízzel óvatosabb légy! Fogadj szót a szüleidnek! - huhogta, majd megdicsérte a fiúmackót.
- Kedves doktor bácsi, - brummogta a mackó. - Annak a kedves madárkának, aki kosarat készített a fészkéből, sokkal több érdeme van, mint nekem.
- Ez igaz, de őt már nem tudom megdicsérni, mert messze jár.
- Ha tavasszal visszatér hozzánk, akkor átadjuk neki a dicséretet, - brummogták a mackók és a medvék, akik nagyon hálásak voltak a bagolynak, s örültek hogy távollétükben nem lett nagyobb baj a megfázásból.

A bagolydoktor egyetértően pislogott és halkan elsuhant. Sietett, mert még sok beteg várt rá.

VÉGE