Társlapok: Gribedli - képes linkgyűjtemény kicsiknek , Baba.lap.hu , Bababolt.lap.hu , Gyerekprogram.lap.hu, TegyükFel apróhirdetés, Családinet

Részletek a könyvből

A doki a vizsgálat után leültet, hosszasan matat a papírok között, végül megköszörüli a torkát, és kulturáltan közli velem, hogy a férjemmel nem lehet közös gyerekünk. Megtermékenyítést ajánl - idegen spermával. Nagyon együtt érzően, szinte cinkosan adja elő mondókáját. Szerinte a férjemnek ezt meg kell értenie, hiszen nem foszthat meg engem a terhesség, a szülés élményétől. Döntő érve pedig az, hogy ő sem azért szereti a gyerekeit, mert ő a vér szerinti apjuk...

Motyogok valamit, és alig várom, hogy végre az utcán legyek. Gyűlölöm azért, amit végig kellett hallgatnom, legszívesebben letörölném az arcáról azt a részvétteli mosolyt. Mióta is járok hozzá? Lehet már vagy hat-hét éve. Magánrendelő, négy-öt órás várakozások, magas tiszteletdíj. Igaz, mindig nagyon megnyugtató és kedves volt, viszont a legutolsó alkalomig sem sikerült bekerülnöm a számítógépébe. Újra és újra elmagyarázni, ki vagyok és mit akarok... Hát ebből elég! Ide se jövök többet, mondom ki félhangosan, és máris sokkal jobban érzem magam. Már az utcán járok, szinte vágtatok a villamoshoz, a kezem ökölben. Mit képzel ez az orvos? Méghogy idegen sperma! Talán valami érdekeltsége van?!

Ma egy újabb orvosnál jártam. Már külön telefonos noteszt nyithatnék a nőgyógyászaimnak. Bár úgy tűnik, ezek amolyan egyvizsgálatos kalandok, kár is tartogatni a telefonszámukat.

Merthogy ő is arra a megállapításra jut - miután gondosan végigböngészi a leleteket -, mint a két legutóbbi: várnunk kellene még, hiszen bármikor sikerülhet.

De hát meddig várjunk? Elegem van már abból, hogy olykor-olykor néhány percre az ölembe vehetem más csecsemőjét - hogy az édes kis meleg csomag emléke aztán hetekig ne hagyjon nyugodni. A sajátomat akarom végre! Akkor is, ha slampos, lehányt ruhában fogok kialvatlanul kóvályogni egy évig. Akkor is, ha terhességi csíkok lesznek a lottyadt hasamon.

Mindez persze hülyeség, csinos és vékony maradok, kiül rám az anyaság sugárzó szépsége, és én leszek a legboldogabb és legjobb anya a világon. De mikor? Mikor?!

Minden hétre jut egy ritkán látott ismerős, aki felteszi a kérdést: gyerek? Mintha csak tőrt mártana a szívembe, és még jól meg is forgatná. Nem gondolja, hogy tizenkét évi házasság után tapintatlanság ilyet kérdezni? Persze, hogy nem. Azon vagyunk, hümmögjük Bandival, és próbálunk könnyednek és gondtalannak látszani. Remélhetőleg úgy nézünk ki, mintha csak meg kéne nyomnunk a megfelelő gombot, hogy máris jöjjön a baba. Sokaknak ilyen könnyen is megy, mások pedig még el is dobják maguktól. De ilyesmire ne gondoljunk, fő a pozitív hozzáállás.

Az a lényeg, hogy végre valami beindult. Jó kezekben vagyunk, és igenis sikerülni fog. Lombikbébi. Milyen varázslatosan hangzik! Öt próbálkozást a tb fizet (ennyire úgysem lesz szükség, legyint bennem az optimista). Az első lombikbébi 1978-ban született, és azóta csak fejlődött az orvostudomány, de még mennyit! Nálunk nincs is akkora probléma, mint a legtöbb párnál, épp csak még nem jött össze, ennyi. Pont nekünk ne sikerülne? Kizárt.

Újra irány a kórház. A beültetésnél nem altatnak, de ugyanúgy a műtőben zajlik. Négy petesejtet ültetnek vissza, egy-egy csippentést érzek, alig fáj.

- Mennyi volt a hormonszintje? - kérdezi a főorvos. Megmondom.

- Sikerülni fog - közli teljes meggyőződéssel, és én imádom ezért. A betegszállító fiú „elsőként gratulál a kismamának”, alig fogom fel, hogy ez én vagyok. Őt is imádom, pedig nekitol a falnak, és majdnem leesek a kocsiról...

A szobatársak váltják egymást, én vagyok a törzsvendég. Este jól bevacsiztam, Bandi hozott finom rántott sajtot. Félálomban vagyok, mikor rendszeres fájásokat érzek, amelyek nem hagynak elaludni. Már volt néhány vaklárma a napokban, felkelek, mászkálok, továbbra sem múlnak, sőt hat-hét percenként ismétlődnek. Kimegyek vizsgálatra a szülésznőhöz, bő kétujjnyira tágultam, irány a szülőszoba. Fent is megvizsgálnak, már hívják is telefonon Péter doktort. Én átesem a szokásos szülés előtti cécókon. Aztán máris hívom Bandit, elvégre azzal váltunk el, hogy éjfélig szülhetek, utána lefekszik. Még éppen időben vagyok, szóval jöjjön, szülünk.

Hatalmas vihar van, ömlik az eső, az utakon térdmagasságban hömpölyög a víz. Bandi mégis rekordsebességgel itt terem. Beszélgetünk a folyosón remélve, hogy Péter doktor is bejut valahogy. Hátha tart otthon motorcsónakot... Hamar megérkezik, és - bár én sétálgatva képzeltem a vajúdást - rögtön felfektet a szülőágyra, majd rám erősíti az iker CTG-t. Hanyatt kell feküdnöm órákon át, ez valami borzalom. Rövidesen viszontlátom a vacsorámat, ekkor még nem olyan elsöprő a fájdalom, hogy ne szégyelljem magam. Innom nem szabad, hátha mégis császárra lesz szükség, Bandi vizes ronggyal törölgeti a szám. Folyamatosan biztat, tartja bennem a lelket. Eleinte jól tágulok, aztán teljesen leáll a folyamat, nyilván az eddig szedett görcsoldók hatnak még. Kézzel tágítanak. Valahogy kibírom ájulás nélkül a soha nem tapasztalt fájdalmat. Semmiféle gyógyszert nem kaphatok a babák érdekében. De szorít az idő - Péter dokit még nem láttam ilyen feszültnek, amint a szívhangokat figyeli -, gyorsan szülni kell. Az erőm már teljesen elfogyott, hát nem voltam egy sportlady a terhesség alatt...

- Nem bírom tovább - nyögöm sírva.

- Bírnia kell - szól rám erélyesen Péter doktor, és én össze is szedem magam. Megkérem Bandit, hogy tartsa a bal lábamat, a jobbal talán megbirkózom. Félig tágulva, félig szomjan halva, de szülünk. Nemsokára előbújik Bence (na ugye, hogy fiú!), és hat perccel később Kata is. Bence nem sír fel egy darabig, így Kata születésekor fél szemmel őt lesem aggódva. De aztán minden rendben, Bencét egy fél percre megkapom, Katával nagyon sietnek, talán mert picike. Mire felkészülnék a lepények megszülésére, Péter doktor megelőz, és szörnyen megnyomja a hasam. Felsikoltok, az egészben ez volt a legfájdalmasabb, és sajnos még egyszer megteszi. Ráadásul bennmaradt egy darab, így még egy kis műtéten is átesek. De ez már nem számít. A varrás és a katéterezés sem. Csak az fontos, hogy végre megszületett a kisfiunk és a kislányunk, és születésük - az összes megpróbáltatás ellenére is - életem legnagyobb csodája.

* * *

Nem tudom, meddig fekszem hordágyon a folyosón, talán egy-két órát. Ez az úgynevezett megfigyelés. Gondolom, ha elájulnék, vagy vértócsa képződne alattam, netán kicsi alienek másznának elő belőlem, valaki biztos elkezdene sikoltozni, és máris jönne az orvosi segítség. De az ilyen cinikus gondolatok most nagyon távol állnak tőlem.

Fura hiányérzet nyilall belém percenként: eltűnt a hasam, amit kilenc hónapon át szerettem és ölelgettem mint leendő gyerekeimet. Vajon mikor ölelhetem őket végre magamhoz? Remélem hamarosan, rettenetesen hiányoznak.

A terhességem félideje körül jártunk szülőszoba-látogatáson, ez feltétele is volt az apás szülésnek. Akkor mindent alaposan megnéztem, elraktároztam. A baba-mama szobák bemutatásakor (ma már mind ilyen, hogy minél többet együtt lehessenek az anyukák a kisbabájukkal) rá is kérdeztem, két babával hogy fogunk elférni? Természetesen minden kismama azonnal a hasamra meredt, néhányan csodálattal, a többség viszont rémülettel vegyes megkönnyebbüléssel (de jó, hogy nekem csak egy lesz...). Addigra már jól ismertem ezeket a pillantásokat, szinte mindenki hevesen reagál az ikrekre. A szülésznő kedvesen megnyugtatott, majd olyan ágyat kapok, ami mellett elfér a két picike zsúrkocsi-babaágy. Ha pedig úgy alakul, hogy inkubátorba kerülnek, akkor majd anyaszobába megyek a gyermekágyas osztályon letöltött három nap után. Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy úgy alakult. Ezek szerint még legalább három nap, míg egy szobában lehetek velük. De ezek most akkor is az öröm órái.

Iszom végre, sőt vedelek, eddig nem is sejtettem, mekkora örömet okozhat pár liter émelyítően cukros tea. Bandi mellettem áll, és akit csak tud, felébreszt a mobilja segítségével. Nem sokkal múlt öt óra, lehet, hogy néhányan szenderegnének még egy kicsit, de a csodálatos hírt hallaniuk kell, most azonnal. Szeretettel figyelem, ahogy már huszadszor ismétli el a főbb paramétereket, tud minden egyes centit és grammot, dagad a büszkeségtől.

Péter doktor tűnik fel egy pillanatra a folyosó végi kanyarban, Bandi utánaveti magát. Előtte persze megbizonyosodik róla, hogy teljesen jól vagyok. Pár perc múlva visszatér, az arcán lévő ragyogással egy egész várost meg lehetne világítani. Híreket szerzett a gyerekekről, csupa jót.

- Azt mondta, jól működnek - idézi kedvesem. Hát, ez bizony igazi Péter doktor-féle diagnózis, tömör, velős és megnyugtató.

* * *

Délután már nem bírom tovább. Sikerült ennem ezt-azt, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy visszatért az erőm, annyira vágyom egy zuhanyra, hogy az már fáj. (Mintha nem fájna amúgy is mindenem.) Óvatosan felülök, a szoba himbálózik egy darabig ide-oda, aztán visszabillen az eredeti helyére. Mindent megiszom, amit csak az éjjeliszekrényemen találok, majd újabb vakmerő lépésre szánom el magam, belebújok a papucsomba, és lábra állok. Első nekifutásra nem is rossz, úgy tűnik, tudok állni. A szoba sem kezd újabb billegésbe, ezen felbátorodva összeszedem a zuhanyhoz nélkülözhetetlen cuccokat, és elszántan a fürdőszoba felé indulok. Egyetlen szobatársam van csak a láthatáron, ő is alszik, úgyhogy nem kell attól tartanom, hogy valaki utamat állja, vagy netán riasztja a biztonságiakat, megakadályozva a zuhanyozási kísérletet. Különben is eleget pihentem, szófogadóan aludtam, meg minden, úgyhogy most már biztosan ­szabad.

Jólesően csorog rám a víz, ez valami csodálatos. Óvatosságból újfajta hajmosási módszert alkalmazok, végig egyenesen állok, nem hajtom a fejemet se előre, se hátra, nehogy elszédüljek. Az ötlet határozottan jó - gratulálok magamnak -, csak a légzéstechnikát kellene még tökéletesíteni. Az arcomba zúduló samponos víz a módszer gyenge pontja. Amúgy is az az érzésem, hogy nem jut elég levegő a tüdőmbe, ez valami új dolog. Nem hallottam róla, hogy szülés után légszomjjal kell küzdeni, de ne elégedetlenkedjünk, elvégre a hólyagomból eltűnt a babakönyök, és a gyomrommal sem focizik immár senki.

Kapkodva (a levegőt is) törülközöm, gyorsan magamra rángatok egy-két ruhadarabot, és szélesre tárom a fürdőszoba ajtaját, mert vészes oxigénhiányban szenvedek. Csakhogy máshol sincs elég levegő, mintha egy hatalmas satu szorongatná a mellkasomat. A környezetem sötétedik pár árnyalatot az agyammal együtt. Mielőtt megszűnne a kép és a hang, visszaiszkolok az ágyamba, és eldőlök, mint egy liszteszsák. Pihennem kell egy kicsit. Muszáj látnom a gyerekeket még ma, és ehhez össze kell szednem minden erőmet, de az első lépést már megtettem, sikerült lezuhanyoznom. Fáradt diadalérzés önt el, megcsináltam!

* * *

Hát itt vagyok a folyosón, kábé félúton a liftig. Próbálok úgy tenni, mintha mennék, de igazából valamiféle vánszorgó-araszoló csoszogást mutatok be, félig-meddig a falnak támaszkodva. Dől rólam a víz, és levegőért kapkodok, pár méterenként erős kísértést érzek, hogy egy kicsit lekuporodjak a földre. De akkor tuti visszavinnének az ágyamba, hát össze kell szednem magam.

Egy nővér jön szembe a folyosón, ma még nem találkoztunk, de a szülésem híre láthatóan eljutott hozzá. Már messziről integet, hát mosolyra igazítom a vonásaimat, és próbálok olyan stabil pózba állni, hogy még csak ne is imbolyogjak. Nem könnyű. Tudom, hogy az arcom ugyanolyan szürke, mint a rajtam lévő hálóing. Szerencsére a nővér leginkább a hasamra fokuszál. Egyébként utálom ezt a hálóinget, iszonyú előnytelen (de ez az egy maradt tiszta), hasban szűk, így hát van is mit néznie.

- Mi van, Zsuzsi - ér mellém -, bent maradt még egy baba?

Kac-kac, de jó poén volt. Csilingelő nevetése végigkísér a folyosó hátralévő részén, amit a dactól megerősödve mintha gyorsabban is tennék meg. Felliftezem a nyolcadikról a kilencedikre, ilyet se csináltam még, de annyira hülye még én sem lehetek, hogy most nekivágjak a lépcsőnek.

A koraszülöttosztály teljesen zárt, szinte bevehetetlen erőd. Ujjamat a csengőre helyezem, de amint megszólal, ijedten vissza is rántom. Nemsoká nyílik az ajtó, de nem mehetek be. Ácsorgok a küszöbön - nagyjából annyi önbizalommal, mint tízéves koromban, amikor papírgyűjtés címén kellett mindenhová becsöngetni -, és próbálok figyelni a nőre, aki a játékszabályokat ismerteti. A gyerekekhez naponta kétszer mehetek be, amíg inkubátorban vannak, meghatározott időpontokban. Szóval ma már nem, mert az a bizonyos időpont elmúlt. Különben is feküdnöm kellene és fejnem, hogy minél előbb legyen tejem. Ha lesz, azt majd felhozhatom. És próbáljak a lehető leghamarabb átesni az első komolyabb vécélátogatáson, amikor is mintát kell vennem - míg mondja, a kezembe nyom egy tégelyt. Ezt majd alaposan megvizsgálják, és csak utána kerülhet sor bármiféle szoptatásra.

Egyszerre próbálom felfogni a hallottakat, továbbra is megállni a lábamon, és megakadályozni, hogy a nő becsukja az ajtót az orrom előtt. Csalódottságomat nem is próbálom leplezni, érzem, ahogy kövér könnycseppek rohannak végig az arcomon. Ha arra számítottam, hogy örömmel, gratulációval fogadnak, hát eltévesztettem a házszámot. Úgy tűnik, egyelőre rám mint anyára, semmi szükség, kivéve tejadói minőségben, de ez se mehet ugyebár túl gyorsan. Már ha megy egyáltalán. Mindenesetre az agyam helyett már az ösztöneim vezérelnek, ahogy határozottan, és csöppet sem úrinőhöz illően a csukódó ajtó útjába teszem a lábam. A nő döbbenten mered rám, vajh mi a frászt akarok még. Magamat is megleptem ugyan ezzel a hirtelen mozdulattal, de valamit mégiscsak tennem kellett, hogy a szereplésem ne érjen ilyen gyorsan véget.

- Most meg sem nézhetem őket? - hitetlenkedem, kérdésem végén legalább száz kérdőjellel, és olyan elszánt hangon, hogy a nő visszahőköl. Lám, már megint nem sikerült újabb barátot szereznem. Persze kit érdekel? Kimérten aprót bólint.

- A folyosóról benézhet, az ablak melletti inkubátorokban vannak.

- Köszönöm - rebegem hálásan, könnyeim máris száradófélben. De továbbra sem áll félre, hanem egy másik ajtó felé mutat. Bánom is én! Egyik ajtó olyan, mint a másik, csak vezessenek a megfelelő helyre.

Nos, ez az ajtó az épület külsején végigfutó keskeny körfolyosóra visz. Én, aki egy sámlin is képes vagyok a tériszonyra, az alig-korlát mögötti mélység láttán majdnem elájulok ijedtemben. Első gondolatom, hogy itt valami tévedés lehet, de aztán kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy nem. Nincs mese, ez a folyosó az egyetlen módja annak, hogy elérjem a célomat, amiért mostanáig küzdöttem. Csak nem fogok most megfutamodni?! Vagy mégis? Szorosan a falhoz lapulva, szigorúan nem lefelé nézve araszolok a horrorisztikus folyosón. Úgy érzem magam, mint egy szédülős kötéltáncos, akinek ráadásul a lábikrája is a legrosszabbkor görcsölt be. A szél erősen fúj ebben a magasságban, a folyosó még vizes a zivatartól, és igencsak csúszik. Na, ez már tényleg kész rémálom! A végén még lezuhanok, és szörnyet halok, mielőtt láttam volna a gyerekeimet. Az ötlet képtelensége hisztérikus kacajra fakaszt, ráadásul - mint erősen vizuális típus - kívülről látom magam, amint itt szerencsétlenkedek. Így aztán egyre jobban és egyre hisztérikusabban nevetek, hétrét görnyedve, fájós hasamat fogva, nyüszítve. Talán tizenévesen nevettem így utoljára, ennyire fájdalmasan, abbahagyhatatlanul és minden különösebb ok nélkül. Nahát, lehet, hogy a szülés hasonló hormonokat szabadít fel, mint a serdülőkor? Mindenesetre még mindig hüppögve törölgetem nevetőkönnyeimet, mikor végre elérem a harmadik ablakot. Egyből elillan a viháncolós kedvem, még a lélegzetem is eláll, ahogy meglátom őket.

Bence fekszik közelebb az ablakhoz, és egyszerűen nincs rá találóbb szó, minthogy gyönyörű. Formás, arányos, helyes kis haja van, és olyan csodás bőrszíne, mintha legalábbis átutazott volna a karibi szigetvilágon. Kisfiam, ízlelgetem a kicsit még idegen, de mindenképpen varázslatos szót. Meghatott büszkeséggel legeltetem rajta a szememet. Kata épp csak kicsit látszik kisebbnek, a bőre pár árnyalattal halványabb (mondjuk egy napernyő alatt töltött nizzai délután), karja és lába vékonyka. Édes kicsi lányom. Ezek is balzsamos, szívet melengető szavak. Teljesen egyforma pózban fekszenek hason, popsijukat a magasba tolva. Milyen messze vagyok most attól a viháncoló tini­lánytól, aki még két perce is voltam, vagy akár az elcsigázott múmiától, aki alig bírta idevonszolni magát. Úgy érzem, valójában ez vagyok én, aki önfeledten gyönyörködik a gyerekeiben, és nagy ívben nem érdekli a kilencemeletnyi mélység a háta mögött.

Hirtelen könnyed, barátságos érintést érzek a vállamon. Bandi az, ki is lehetne más? Látom a szemében, érzem a csókjából, hogy pontosan ismeri a gondolataimat. Egy kicsit még gyönyörködünk az elképzelhető legszebb kilátásban - a nem egészen négy és fél kilót kitevő Iker-dombokon. Úgy öleljük egymást, mintha őket is ölelhetnénk, és nem bírjuk abbahagyni a vigyorgást.

* * *

Estefelé megérkezik első látogatóm, az édesanyám. Kicsit zavarban vagyok, nem sokat beszélgettünk mostanában, és azt hiszem, egyáltalán nem is találkoztunk a terhességem alatt. Nem rajta múlt. Ő jött volna segíteni, vagy akármiért. Én viszont féltem. A problémáitól, a megrázkódtatásoktól, amik érik. Valahogy vele mindig történik valami. Hol szörnyűség, hol kellemetlenség (néha talán csak apróságok, amiket én nagyítok fel), és ezeket képtelen vagyok elviselni, feldolgozni. Engem sokkal jobban megráznak az ilyen események, mint őt. Tudom, hogy ez már megint valami kóros lelkiállapot, azt hiszem, tudományos megnevezése is van, de nem tehetek róla. Terhesen nem mertem kockáztatni, hogy híreket halljak tőle, féltettem a gyerekeimet. Ez nyilván nagyon önzőnek tűnik így, de egyszerűen annyira ki tudok borulni a bajoktól, melyek őt érik, hogy inkább homokba dugtam a fejem.

Átöleljük egymást, én egy kicsit sírok is. Úgy beszélgetünk, mintha csak tegnap váltunk volna el. Mindenféle finomságot hozott nekem, és hallani akarja, hogy zajlott a szülés. Igyekszem röviden, tényszerűen előadni, nem nagyon cizellálom, de így is elborzad tőle. Aggódva visszazavar az ágyamba, csak előbb még útbaigazítást kér a gyerekekhez. Látni akarja az unokáit. Ezt nevetve, a nyomaték kedvéért tréfásan toppantva mondja, én pedig zokogni kezdek. Szeretlek anyu, úgy, ahogy vagy, mondom, persze csak magamban. Bocsáss meg a gyávaságomért, hogy még most sem tudom megkérdezni, mi újság veled.

Piszkosszürke nap, sötétszürke foltokkal. Szomorúság és mélabú, amerre csak nézek. Pedig valójában belőlem jön. Már reggel gyanús voltam magamnak, mikor épp csak ébredeztem, máris bőgtem, és fogalmam sem volt, miért. Aztán rájöttem: hát miért pont engem kerülne el a szülés utáni depresszió? Szóval kitört rajtam a baby-blues, de alaposan ám. Miután felállítottam a diagnózist, máris sokkal jobban éreztem magam, és megnyugodva bömböltem tovább. Sírtam a fejésnél, evés és zuhanyozás közben, ha pedig valaki hozzám szólt - na akkor zokogtam csak igazán. Persze, ahogy ez lenni szokott, most aztán szinte folyton szóltak hozzám.

Közben azért sikeresen felköltöztem a kilencedikre, egy majdhogynem barátságos kétágyas szobába. A lakótársam egy helyes, húsz körüli lány (mit is beszélek, nem lány, hanem anyuka), akit felületesen már ismerek, mert többször összefutottunk babasimogatáskor. Áginak hívják, és az ő kisfia azért van inkubátorban, mert túl nagy súllyal született. Ezen persze muszáj sírnom egy kicsit, aztán azon is, hogy milyen szép fürdőszobánk van, tisztára mint egy szállodában, és csak a kettőnké.

Kedélyállapotom tovább hanyatlik a hírtől, hogy bár a gyerekek csak délután kerülnek át kiságyba, már a délelőtti simogatásra sem mehetek be. Merthogy túl kimerítő lenne nekik. Ugyanebből az okból ne menjek még ma délután szoptatni se, hadd szokják meg nyugodtan a környezetváltozást. Ezen teljesen elképedek. Miért van az, hogy minden máshogy alakul, mint képzeltem? Amire úgy várok, az mindig tolódik. Lehet, hogy holnap reggel majd szól valaki, a gyerekek fejlődése érdekében üdvös lenne, ha még egy hónapot várnánk a szoptatással?

Azonnal és nyomatékosan figyelmeztetnem kell magamat, hogy a kórház a barátom. Egy oldalon harcolunk. Igaz, valahogy folyton elhomályosodik előttem, ki is az ellenség.

Megint egy nap, amikor maradéktalanul feleslegesnek érzem magam. Ólomlábakon vánszorog az idő. Bámulom a kicsinyeimet az üvegen át, aztán a menetrend szerinti zokogás az ágyamon. Nem tudok mit kezdeni magammal. Ténferegni kezdek a kertben, aztán bolyongok az épületben, úgy érzem magam, mint egy szomorú kísértet. Tudom, hogy sürgősen le kell kötnöm valamivel a figyelmemet, de olvasni képtelen vagyok, semmihez sincs kedvem.

Végül a szülészeti folyosón találom magam, és tanulmányozni kezdem a várakozókat. Ez is van olyan időtöltés, mint a többi, és hátha kirángat a letargiából. Nézzük csak. Zömmel mindenórás apukák különböző példányai találhatók itt. Alapos megfigyeléssel remekül kategóriákba sorolhatók annak alapján, hogyan is reagálnak a hírre: kisbabájuk született.

Szomorú látványt nyújtanak azok a fogfájós kinézetű apukák, akik bizony egyáltalán nem örülnek az egésznek, leginkább úgy veszik tudomásul, mint egy súlyos ítéletet. Először nem is tudom mire vélni ezt, aztán elgondolkozom, talán már nem várt baba lenne? Vagy éppen ellenkezőleg, túl korai jövevényről van szó, esetleg a mama épp vele akarja magához láncolni kedvesét? Az is lehet, hogy nincs lakásuk, talán a szüleiknél húzzák meg magukat „átmenetileg”, de az ilyen ideiglenes megoldás nagyon hosszúra is nyúlhat, tele konfliktusokkal, és bizony egy kisbabával együtt még nehezebb belőle kikecmeregni. Netán egyszerűen csak így szól az ítélet: vége a bulizásnak, jön helyette a gyereksírás és a pelenkaszag, muszáj lesz megkomolyodni.

A következő fő típus a flegma apuka. Ő az újságjából felpillantva fogadja a nagy hírt, hozzávetőlegesen megjegyezve a gyerek nemét és főbb paramétereit. Előfordulhat, hogy egyszerűen ilyen a stílusa. De az is lehet, hogy míg én szegényt leflegmázom, csupán csak nem tudja, vagy nem akarja kimutatni az érzelmeit. Mindenesetre, ha a hír hallatán újságot cserél egy másik flegmával, hogy legyen mivel elütni az időt, míg a családját láthatja, hát biztosan „típusos”. Az ő alfaja a nagyon elfoglalt, aki nem is értem, miért van itt. Nála újság helyett a mobil a fő kellék, unottan tárgyalásokat bonyolít, utasításokat osztogat. Mikor már mindent elrendezett, valószínűleg az ügyfélszolgálat automatáját hallgatja, nehogy a füle egy percre is telefon nélkül maradjon.

Aztán ott van szegény tépelődő. A várakozás óráiban újra meg újra megbánja, hogy nem ment be a feleségével. Mégiscsak mellette lenne a helye ebben a nehéz helyzetben. De mégsem... talán jobb így. Nem mer elmozdulni a folyosóról, nehogy lemaradjon a sorsdöntő hírről, pedig milyen jó lenne inni egy kávét, enni egy szendvicset. Aztán megint a feleségére gondol, aki most mennyit szenvedhet, és bűntudattal telve az őrhelyén marad. A várva várt hír gyermeke megszületéséről félelemmel vegyes boldogságként éri. Vajon jó apa lesz-e?! Míg végre láthatja az újszülöttet, felködlenek előtte a babaholmi- és pelenkaárak.

A kedvencem persze a nagyon boldog. Ő a várakozás alatt tövig rágja a körmeit, netán dúltan fel-alá mászkál a folyosón. Ha nyílik a szülészet ajtaja, mindannyiszor odakapja a fejét, várja a nagy hírt, végre megérkezett a gyermeke. Mikor aztán tényleg neki szólnak, úgy érzi, életében nem hallott még szebb szavakat. Lehet, hogy örömében ugrándozik, boldogan rikkant egyet, esetleg szenvedélyesen meglapogatja a hírnököt. Az biztos, hogy a vigyorgást órákon át nem tudja abbahagyni. Ha van nála mobil, azonnal előkapja, és mindenkit felhív, akit csak ismer. Ha nincs mobilja, megrohamoz egy nyilvános készüléket, és szeretettelin összeforr a kagylójával. Biztosan neki is vannak gondjai - kinek nincsenek? De ezekben a percekben ő a legboldogabb ember, mert apa lett.

Az utóbbi típusról persze rögtön eszembe jut a saját férjem, sürgősen beszélnem kell vele. A telefonhoz megyek, már hívom is. Szerencsére a könnyeim mostanra elfogytak, és nincs is már annyira öngyilkos hangulatom. Azért persze megérez valamit a lelkemben dúló viharból. Fel a fejjel, mondja. Este, munka után jön, ahogy mindennap. Hoz vacsit is, ja persze, el is felejtettem, itt már nincs koszt, csak kvártély. Mit kívánnék, kérdezi az én dzsinnem. Rábízom, csak siessen. Nagyon-nagyon. Azért óvatosan vezess, figyelmeztetem józan eszem utolsó morzsáival. Közben persze azt kívánom, most rögtön fújjon hamis bombariadót, hagyja ott az üzletet, és száznyolcvannal száguldjon hozzám. Öleljen át, aztán dédelgessen, mint egy árva kölyökmacskát. Amíg csak nagy, erős tigris nem lesz belőlem.

Pár óra, és itt lesz, sulykolom magamnak. Úgy kapaszkodom ebbe, mint egy mentőövbe.

Pont a legrosszabbkor megyek visszafelé a szobámba. Az ablakon keresztül látom a többi anyukát szoptatni, épp nevetnek valamin. Esküszöm, soha nem voltam irigy senkire és semmire. De most az vagyok. Ezt a látványt soha nem fogom elfelejteni.

Bence besárgult egy kicsit. Én nem is látom rajta, csak mondják. Most valamivel aluszékonyabb, és folyton nógatni kell, hogy egyen. Azért így is bevágott majdnem nyolcvanat. A gyerekorvos éppen tanúja volt a méricskélésnek, Bencét szinte még le se vettük a mérleg­ről, már szélesen gesztikulált és rám vigyorgott: - Semmi baja, vidd haza!

- Viszem én - felelem -, de csak Katával együtt.

- Neeem - tiltakozik túljátszott felháborodással.

- Akkor maradunk - vonom meg a vállam vidáman. Csak tudnám, minek örülök?

Már majdnem éjfél. Nem tudok aludni, és még mindig remeg a kezemben a toll, ahogy írok. Borzalmas volt a mai nap, még soha nem éltem át ilyen rettegést és aggodalmat.

Bence agyában találtak egy cisztát.

Miért pont velünk történik ez?! Talán már túlságosan is szépen alakult az életünk? Nem tudom elhinni, hogy az én édes kicsi fiamnak, aki egyszerűen mindennél fontosabb, bármi baja essen. Igenis mindennél fontosabb, most döbbentem csak rá, hogy a szeretet és az aggodalom nem osztható. Kata ugyanúgy mindennél fontosabb, mint Bence, vagy Bandi. Azt hittem, a család bővülésével csökken a féltés, de egyáltalán nem így van. Mindannyian a legfontosabbak. Ezt egy hete még nem tudtam. Sőt ma délelőtt sem tudtam még, amikor a folyosóról bepillantva üresen találtam a kiságyukat. Kiderült, hogy ultrahangvizsgálatra vitték őket. Arra a bizonyos vizsgálatra, amit minden kisbabán rutinszerűen elvégeznek, mielőtt hazaengedik őket. Haza, villant át rajtam akkor, és a szívem szinte virágba borult az örömtől, a lelkemben pedig egy egész erdőre való madár trillázott egyszerre.

Két órám volt, hogy kiörüljem magam. Aztán megtudtam.

A déli szoptatásnál még viccből alkudoztunk a nővérrel, hogy kettő, három vagy esetleg négy napra van-e szüksége Katának ahhoz, hogy a hiányzó nyolc dekát magára szedje. Én, az örök optimista természetesen kettőt tippeltem, a nővér óvatosan négyet, de az összes anyuka belevetette magát a fogadásba, és mindenki boldogan kiabált összevissza. Pár percre olyan lett a koraszülöttosztály, mint egy vidám gyereknapi buli vagy majális, mi pedig gyerekek voltunk újra. Talán utoljára az életünkben.

Bejött közénk az orvos, nevetgélt velünk egy kicsit ő is, aztán megnézett egy-két kisbabát, és felfirkált valamit Bence kartonjára. Kifelé menet szólt az egyik anyatársnak, hogy majd menjen be hozzá szoptatás után. Egymásra néztünk, mindenképpen furcsa volt, hogy az én gyerekem kartonjára írt, de egy másik anyával akar beszélni, főleg hogy köztudottan összekever bennünket. De nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, hiszen folyton irkálnak valamit a kartonokra. Épp csak egy röpke ijedtség suhant át rajtam akkor, de gyorsan elkergettem, és viháncoltunk tovább. Egy-két percig csak, aztán véget ért a buli, és mindenki ment a dolgára.

A szobámban voltam, már el is felejtkeztem erről a kis közjátékról, amikor kopogást hallottam. Az az anyuka állt az ajtóban, akinek az orvos szólt. Ahogy megláttam, az arckifejezéséből tudtam, hogy baj van, tényleg összekevertek minket. Nem is kellett volna mondania semmit, de ő nyilván látta rajtam, hogy halálra rémültem, és egyfolytában azt hajtogatta: - Ne ijedj meg, nem kell megijedni!

Milyen önző tud lenni az ember! (Még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem az.) Cseppet sem izgatott, hogy az anyatársnak jelenése van a dokinál, nyilván valami semmiség, gondoltam, már ha gondoltam rá egyáltalán. Aztán mikor megláttam, és rádöbbentem, hogy nem neki van jelenése, hanem nekem, máris izgatott a dolog, nagyon is. Egy pillanatra szinte dühös lettem rá - mintha csak bántott vagy megütött volna - amiért, mégsem az ő gyerekével van baj. Mennyivel egyszerűbb lett volna! Nekem. Hát ilyen az önzés. Ma ezt is megtanultam.

Rohantam a folyosón az orvosi szobához, mit sem törődve szegény anyatárssal, akinek a nyugtatgatása egyre távolabbról hallatszott. Nem érdekelt a nejlon cipővédő sem, ha éppen sáros túrabakancs lett volna rajtam, akkor abban trappolok végig. Berontottam a doki ajtaján, talán nem is kopogtam, mit tudom én. Leültetett és beszélt. Olyan volt az egész, mint valami szürrealista álom, amelyben a részletek csak úgy úszkálnak ide-oda lassan, hömpölyögve, miközben az orvos arcára figyelek, ami a háttérhez képest ­meglepően élesen látszik, mint egy bántóan erős fényű lámpa­izzó.

Az arca és a szavai is azt mondják, hogy nyugodjak meg, gyakran előfordul az ilyesmi. Amíg nem volt ultrahang, az emberek egyszerűen nem is tudtak róla. Lehet, hogy az ő fejében is van, vagy akár az enyémben, és nem okoz semmiféle problémát. Csak gyakrabban kell majd kontrollra jönni, és figyelni kell a gyereket, nem válik-e hirtelen aluszékonnyá vagy étvágytalanná, esetleg nem mozog-e furcsán. Akkor rögtön jönni kell, hogy megnézzék, esetleg nem nőtt-e a ciszta. Az ő akcentusával úgy hangzik, hogy sziszta, ezt valamiért nagyon megjegyzem. Fontos része az egyébként összevissza kavargó információmasszának, ami egyre ijesztőbb, és én egyre kevésbé vagyok rá képes, hogy befogadjam.

- Meg kell műteni? - hallom a saját sikoltásomat.

- Nem, nem - tiltakozik. - Általában még csecsemőkorban fel szoktak szívódni az ilyen sziszták, és nem okoznak semmilyen gondot. Mire a kutacs becsontosodik, és már nem lehet ultrahanggal vizsgálni az agyat, általában teljesen elmúlnak.

- És ha nem? - erőltetem rémülten.

- Nem lesz semmi baj - ígéri válasz helyett. - Ráadásul jó helyen is van (mihez képest?! - ordítok fel kis híján), mert pont középen helyezkedik el úgy, hogy nem nyúlik bele egyik agykamrába se. A gyerek teljesen jól van, és semmiféle ideggyógyászati tünetet nem produkál.

Mindaz, amit mond, amit az arcjátékával, testbeszédével üzen felém, megnyugtató. Az érzéseim viszont rettenetesen nyugtalanítók, teljesen kétségbeesett és használhatatlan vagyok. Milyen jó lenne elhinni neki, hogy aggodalomra semmi okom. Egy szép napon az a vacak kis sziszta egyszerűen felszí­vódik és kész. Volt, nincs. Mi pedig boldogan élünk, satöbbi-satöbbi.

De ahogy meghallom, hogy sziszta, agykamra, meg hasonlók, legszívesebben a hajamat tépve rohangálnék fel-alá a folyosón, és szünet nélkül sikítanék. Miért? Miért? MIÉRT?!

Nem készültem én fel erre. Még nem. Vagy nem is lehet? Egyáltalán, van olyan ember, aki felkészülten tud fogadni egy ilyesféle hírt, hogy a kéthetes kisfia agyában cisztát találtak? Ez rettenetes. Akárhonnan nézem, akármit is mond a doki akármilyen megnyugtatóan, ez akkor is rettenetes. És Bandinak is az lesz. Ő tőlem fogja megtudni, nekem kell elmondanom neki. Akkor is, ha nem akarom, ha minden porcikám tiltakozik is ellene. Ráadásul úgy kell előadnom, hogy ne ijedjen meg nagyon. De hát hogyan? Persze, hogy halálra fog rémülni. Én legalább megtehetem, hogy pár napig egyfolytában sírok a takarót a fejemre húzva, ha akarok, de ő hogy oldja meg? Gyanútlanul jön be este, én pedig rázúdítom ezt a szörnyű hírt. Utána haza kell mennie valahogy, és holnap dolgoznia kell. Nem kezdhet őrjöngeni, nem válhat ámokfutóvá, és nem üthet el hazafelé egyetlen gyalogost sem bánatában. Jaj.

Látom a dokin, hogy már a következő feladatára koncentrál. Nekem viszont hirtelen mentő ötletem támad.

- Nem lehet, hogy elcserélték a gyerekeket? - kérdezem váratlanul, reménykedve.

- Hogy? - néz rám elképedve.

- Hát hogy összecserélték a gyerekeket vagy a leleteket, akármit - erősködök. - Ahogy maga is folyton összekever minket, anyákat.

- Dehogyis, ez teljesen lehetetlen - tiltakozik hevesen. - Maguk anyák teljesen egyformák - legyint. Ezen minden valamirevaló nő azonnal megsértődne. Én viszont most a legkevésbé sem vagyok nő, csak anya, egy gyerekét féltő ösztönlény. Pillanatnyilag azt se bánnám, ha a világ összes csecsemőjének cisztája lenne, csak az enyémeknek ne legyen.

- Mármint úgy egyformák, érti - magyarázkodik zavartan -, beöltözve, maszkban meg sapkában. De a gyerekek nagyon is különböznek. És mindegyiknek a karján van a szalag a nevével. Kizárt dolog bármiféle keveredés.

Hiszek neki. Sajnos muszáj elhinnem, el kell fogadnom ezt az egész borzalmat. És fel is kell dolgoznom, ha tetszik, ha nem.

Ácsorgok egy darabig a folyosón, bámulom Bencét az üvegen át, és csak zokogok. De úgy, hogy bármelyik opera vagy görög tragédia hősnője megirigyelhetné. Nem tudom abbahagyni. Rettenetesen sajnálom őt, és magamat is. Lassan-lassan aztán valamiféle józanság mégiscsak előmerészkedik valahonnan, nagyon mélyről belőlem, és veszekedni kezd velem. Hogy ne legyek már ennyire hülye. Ne sirassam már el a kisfiamat, mintha meghalt volna. Él, tünetmentes, és jól van. Vigyázni fogok rá, hogy jól is legyen mindig, és meg fog gyógyulni. Nemsokára újra bemehetek hozzá, és amikor a karomba veszem, higgadt erőt és szeretetet kell sugároznom, nem pedig kétségbeesést. Ugyanígy kell majd bánnom Bandival is, hogy el tudjam hitetni vele, hogy nincs nagy baj. Valahonnan erőt kell merítenem ehhez a feladathoz, és végig kell csinálnom. Menni fog.

* * *

Az esti program nem éppen egyszerű. Bandi a szokásosnál is nyúzottabbnak és máris kissé idegesnek látszik. Igyekszem a körülményekhez képest minél jobban ragyogni a boldogságtól. Aztán lehet, hogy ez kifelé csak görcsös erőlködésnek tűnik, minthogy az is.

Az esti bébicsodálás és az élelmiszerraktáraim feltöltése után lemegyünk a kertbe sétálni, aztán nagy levegőt veszek, és előre kitervelten belekezdek.

- Van egy jó és egy rossz hírem. - És ehhez még mosolygok is, igazi, Oscart érő alakítás. Úgy gondoltam, ez jó lesz kezdésnek, aztán majdcsak lesz valahogy. Sajnos muszáj folytatni is. Leülünk. Mi hagyományosan a rossz hírrel szoktuk kezdeni, hogy a végére maradjon az akármilyen icipici, de mégiscsak jó hír. Utóbbi ráadásul most valóságos családi címlap­sztori, hiszen pár napon belül hazamegyünk! - lelkesítem magam, aztán mondom a rosszat. Óvatosan, finoman kezdem, és kíméletesen folytatom. Ennek ellenére látom, ahogy egyre jobban megfeszülnek arcán az izmok, a keze önkéntelenül ökölbe szorul a térdén annyira, hogy az ízületei belefehérednek. Gyorsan befejezem a kellemetlen részt, és minden átmenet nélkül lendülnék át máris az örömhírre, de nem hagyja. Kérdez. Sokat, fájdalmasan és ijesztően higgadtan. Záporoznak rám a kérdések, mint valami kíméletlen jégeső. Megértem. Most ő mérges rám a hossz hírért, mint én korábban az anyatársra és az orvosra. Meg az egész világra.

Már nem ülünk, hanem vágtatunk keresztül-kasul a parkon, de ez kevés a feszültség levezetésére. Ordítania kellene, ökölharcba keverednie valamelyik ellenszenves fatörzzsel, vagy bármit! Ez az erőltetett nyugalom nem tesz jót. Persze, nekem se, de tekintettel vagyunk egymásra. Tudom, hogy azért nem kezd el dühöngeni, mert engem akar óvni. Valahogy még a fájdalmán keresztül is érzi, hogy nagyon rosszul esne nekem, ha kiabálna, csapkodna. Ahogy neki is szörnyű lenne, ha én zokogva szaggatnám a ruhámat. Szóval egymásra vigyázunk most, nem magunkra. A lelkünket majd egyedül próbáljuk ápolni, gyógyítani, ez afféle civilizációs vívmány, vagy inkább betegség. Vagy sikerül egyedül feldolgozni a fájdalmat, vagy nem.

Árgus szemekkel lesem Bence minden apró mozdulatát, de szerencsére semmi gyanúsat nem látok rajta. Tekintete is a megszokott, okos, figyelmes, fekete csillagpár. Mióta tudok arról az izéről, sokkal óvatosabban érek hozzá, úgy fogom, mintha porcelánból lenne. Talán nem teszem jól, de nem is direkt csinálom. Egy pillanatra sem tudok megfeledkezni arról az apró rendellenességről ott bent, a fejében. A gyomrom akár egy égő seb, tegnap reggel óta egy falat nem megy le a torkomon. Pedig tudom, hogy össze kell szednem magam, mert ha kikészülök, azzal csak rontok a helyzeten. Mindannyiunk helyzetén.

Délelőtt találkám van egy gyógytornásznővel a gyerekek szobájában. Egy csomó gyakorlatot mutat be Bencén, amiket majd rendszeresen el kell végeznünk otthon, eleinte pár óránként, később már csak egyszer-kétszer naponta. Nem mondhatnám, hogy kisfiam élvezi a tornát, kitartóan és keservesen ordít, míg abba nem hagyjuk a gyakorlatokat. Úgy látom, kínszenvedés neki minden egyes mozdulat. A gyógytornásznő rögtön látja rajtam, mennyire sajnálom a gyereket, és győzködni kezd, milyen fontos, hogy ennek ellenére rendszeresen tornáztassam. Tudja, hogy az ikrek mellett eleinte semmire sem fogok ráérni, de erre akkor is muszáj valahogy időt szakítani. A gyakorlatok valamilyen módon kapcsolatban vannak a cisztával, és a tornával elősegíthetem Bence mozgásfejlődését. Ennyit elég is tudnom, és épp ugyanennyi, amit most képes vagyok felfogni. Részletesen elmagyaráz mindent, hogy mi melyik izomra hogyan hat, de nem tudok odafigyelni, egyfolytában csak azt látom, hogy Bence szenved.

- Kérem szépen, hagyja abba - hallok valamiféle egércincogást, amiről aztán kiderül, hogy az én hangom. Megígérem neki, hogy tornáztatni fogom a kisfiam, úgy, ahogy kell és ahányszor csak kell, de most álljunk le, mert nem bírom. Ez most túl sok nekem. Meglepődik, de azért abbahagyja a tornát, és engedi, hogy felkapjam Bencét. Magamhoz ölelem, és sétálgatok vele a szobában, simogatom a hátát. Sajnos egy kicsit összemaszatolom a szép kis franciapólyája vállrészét a könnyeimmel, Bence viszont cserébe nyállal áztatja az én szörnyűzöld köpenyemet. Rögtön megvigasztalódik, így én is megnyugszom egy kicsit.

- Nagyon fontos, hogy ne kezelje betegként - győzköd a gyógytornásznő türelmesen. - Ugyanúgy kell vele bánni, mint bármilyen más, egészséges ­gyerekkel.

Határozottan, mégis megértően beszél velem, a renitenssel, úgyhogy rendesen viselkedem, és szorgalmasan bólogatok. Ő is azt hangoztatja, hogy ennek a cisztának nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, csak oda kell rá figyelni, és akkor nem okozhat bajt.

- Magának is lettek cisztái a hormonkezelés hatására, nem? - kérdezi.

- De, tényleg, lett egy pár, csak nem az agyamban - felelem halkan.

- Az lényegtelen. Igazából neki is az agya mellett van, nem hatol be az agykamrába. És magának sem okozott semmiféle problémát az a rakás ciszta, ugye? - néz rám jelentőségteljesen. - Egy rendes ciszta szépen felszívódik előbb-utóbb.

- És biztos, hogy ez is egy rendes ciszta? - kérdezem, de ezen már muszáj nevetnem.

- Egészen biztos - feleli, és ő is nevet. - Vegye úgy, hogy a tornával maga fogja meggyógyítani a kisfiát.

Jaj, de megkedveltem! Főleg, hogy végezetül megkérdezett, van-e kedvem bejönni, amikor Bencét tornáztatja. Már hogyne lenne, hiszen az napi öt alkalom, amikor engedéllyel látogathatom a csemetéket!

Majdnem teljesen boldog vagyok újra. De jó!

Azonnal fel is hívom Bandit, és lelkesen elmesélem neki a fejleményeket. Tudom, hogy minden hír, aminek örülni lehet, neki is gyógyír a lelki sebeire.

Csodálatos nap, mindig úgy fog élni az emlékezetemben, mint valami gyönyörű, napsütötte tájkép.

Nagy az izgalom, teljes az eufória. Csomagolom a maradék cuccomat. A nélkülözhető nagyobb darabokat Bandi már hazahurcolta a napokban, csoda, hogy sérvet nem kapott közben. Fél tíz körül megérkezik (ma már szabin van), és büszkén hozza a gyerekek első civil ruháját és a babahordozókat. Már megint csak vigyorgunk és vigyorgunk, ha egymásra nézünk. Leviszi a nagyobbik táskámat a kocsiba, aztán visszafelé egy hatalmas csemegekosárral jön, a nővéreknek hozta. Ez a kosár akkora, hogy alig fér be az ajtón, és a nővérek el is olvadnak a gyönyörűségtől.

Aztán eltűnik az orvosi szobában (ez felháborító, nincs is rajta nejlon cipővédő, fogják meg!), ahonnan kisvártatva zárójelentésekkel és egyéb papírokkal tér vissza. Az arca talán soha nem volt még ilyen sima és sugárzó, állapítom meg. Gondolom, az enyém is ilyen lehet. Közben odaadom a gyerekrucikat a nővéreknek, és rendületlenül vigyorgok tovább. Egymás kezét fogva nézzük, ahogy öltöztetik a gyerekeinket - gondolom, nem merik megkockáztatni, hogy mi próbálkozzunk, azt majd inkább csináljuk csak otthon. Az 56-os rucik is nagyok még egy picit, de azért alig. Rájuk adják a kiskabátokat és a sapkákat is. Bár kánikula van, ők mégiscsak kisbabák, és sosem voltak harminc foknál hűvösebb helyen. Hát, nem is nagyon lesznek még egy darabig, ha hinni lehet az ­időjósoknak.

Hirtelen rádöbbenek, hogy Bandi most van először egy légtérben velük, most cirógathatja meg először a lábukat, veheti a karjába őket, hogy óvatosan a babahordozóba ültesse egyiket a másik után. Kicsit elérzékenyülök, ahogy figyelem apát és gyermekeit, és hallgatom kedvesem gyengéd duruzsolását. Egy perc múlva meg már azt csodálom, milyen jól mutatnak a csemeték a babaülésben. Aztán mindenki elbúcsúzik mindenkitől és elindulunk. Bandi ragaszkodik hozzá, hogy mindkét értékes csomagot ő vigye. Ez nem is olyan egyszerű, mert az ülőkék elég terjedelmesek, csak eltartott karral lehet őket cipelni. Nekem mindössze egy árva sportszatyor jut, ott fityeg a vállamon, miközben ide-ode röppenek, nyitogatom az ajtókat, és időnként félretolok ezt-azt az útból, hogy elférjünk. Hát igen, helyigényes család lettünk!

Egyszerre mindig csak pár métert tudunk haladni, mert folyton csodálókba botlunk. A két pici baba látványa mindenkit elvarázsol, mi pedig büszkén zsebeljük be a dicséreteket, mintha hájjal kenegetnének. Ilyen érzés lehet az olimpiai csapatnak is megjelenni Ferihegyen érmekkel a nyakukban. Csupa elismerő pillantás, dicsérő szavak, széles mosolyok.

- Nahát ikrek! Ezt jól csinálták, egyszerre megvan mind a kettő. És egy fiú, egy lány, milyen ügyesek! - Ilyen és ehhez hasonló gratulációkkal kényeztetnek minket a szembejövő idegenek. Ma valahogy mindenki olyan kedves, akár egy hatalmas szerető család.

Talán fél óra is beletelik, mire a kórház kapujához érünk. Látom, hogy Bandi már alig bírja tartani az üresen sem könnyű hordozókat. Mivel újabb rajongók közelítenek, javaslom, tegye le őket egy kicsit.

- Csak nem gondolod! - háborog. - Ebbe a ­koszba?

Nem a koszba gondoltam kifejezetten, hanem csak úgy simán, a járdára, de úgy látszik, ilyesmiről szó sem lehet. A kocsiig hátralévő mintegy húsz métert mindenesetre már futva, és hangosan viháncolva tesszük meg, hogy távol tartsuk az újabb csodálókat.

Aztán meglátom, mit művelt a kocsival, és teljesen leesik az állam. Drága kis tinédzserkorú fehér Fordunk makulátlanra és ragyogóan fényesre suvickolva vár bennünket, virágokkal feldíszítve. Egyetlen esküvői luxusautó sem lehetne pompázatosabb és meg­hatóbb. És egyetlen férfi sem lehetne figyelmesebb.

- Imádlak! - ordítom túl a forgalomzajt.

- Én is titeket! - üvölt vissza, és gondosan elrendezgeti a hátsó ülésen Kata hordozóját. Addig tarthatom Bencét, aki békésen szendereg, és pillanatnyilag nehéz elhinni, hogy még három kiló sincs. Aztán ő is az autóba kerül, az élénken hadonászó Kata mellé. Mindkettőjüket becsatoljuk az új biztonsági övekkel (eredetileg hátul nem voltak a kocsiban, úgy kellett vadászni őket). Mielőtt beszállok, muszáj az ég felé tartott arccal és széttárt karokkal pörögnöm egy kicsit a boldogságtól. Nevetek, és kicsit énekelek is. Az emberek furán bámulnak rám, de érdekel ez most engem! A boldogságom végtelen, minek rejtegessem? Viszem haza a két csodálatos gyerekemet, a ­csodálatos férjemmel együtt. Hülye lennék, ha nem örülnék.

Úgy repülünk haza, mintha varázsszőnyeg vinne. Az utcánkba kanyarodva Bandi őrületes dudálásba kezd, mintha tényleg egy esküvői menet lennénk. Mindenhol izgatott arcok tűnnek fel a kapukban, a szomszédok elénk sereglenek, integetnek. Van némi május elsejei hangulat, de azért katonazenekar nincs a láthatáron, szerencsére. Örömmel fogadnak bennünket, mostanáig szorítottak értünk, velünk izgultak. Kicsit meglapogatnak, ölelgetnek, megcsodálják a bébiket, gratulálnak, és utána hagyják, hogy valóban hazavihessük őket.

Egyedül megyek be a bejárati ajtón, hogy Niki, ez a szeleburdi szőrgomoly kellőképpen kiörülhesse magát nekem, elvégre jó egy hónapja nem látott. Nyoma sem maradt benne a korábbi óvatosságnak, melyet irányomban tanúsított, faltól falig hömpölyög, többször majd ledönt a lábamról nagy boldogságában. Röptében kapom el a tükröt, a kisebb berendezési tárgyakat, amiket lever. Én is alaposan megdögönyözöm az öreglány bundáját, aztán a teraszajtóhoz megyek, és (először csak az üvegen keresztül) megmutatom Nikinek az új családtagokat. Azonnal abbahagyja az ugrándozást, és izgatott horkantások közepette türelmetlenül toporog. Kicsit félve nyitom ki az ajtót, felkészülve rá, hogy netán a gyerekeket is röptükben kell majd elkapkodni. De nem. Okos négylábúnk olyan óvatosan szaglássza körbe őket, hogy még véletlenül se érjen hozzájuk, ugyanakkor annyira alaposan, mintha legalábbis az FBI-nak kellene továbbítania a szagmintákat. Amikor végez az adatgyűjtéssel, a bébik lábához heveredik, és őrzi őket. Ennyi volt a bemutatkozás, semmi szükség felesleges formaságokra. Egy perc alatt megértette, és tudomásul vette, hogy családunk két új taggal bővült, és ezentúl rájuk is vigyáznia kell.

Körbevisszük a bébiket a lakásban, hogy szemügyre vehessék az otthonukat. Meglehetősen unottan pislognak, és pár perc múlva bömbölni kezdenek. Hűha - jut eszembe végre -, itt az ebédidő! Pillanatokon belül úrrá lesz rajtam a harctéri idegesség. Hogy is csináljuk? Pár percig fel-alá szaladgálok, hol egy csomag popsitörlővel szerencsétlenkedek (te jó ég, ezt még előbb ki is kell bontani), hol egy zsák pelenkával terítem be a szobát, mert túl nagy lendülettel tépem szét a csomagolást. Gyerekeim rendületlenül ordítanak, legszívesebben én is ezt tenném. Hol a popsikenőcs?! A hűtőben, hiszen ott kell tartani. Na igen, csakhogy így hideg, és olyan kemény, hogy legfeljebb kenőkéssel lehetne felhordani a babapopsira. Szóval a popsikenőcs helye mától itt lesz, a polcon, nem pedig a hűtőben, határozok. Most pedig azonnal szoptatás következik, és majd csak utána cserélünk pelenkát. Így sokkal logikusabb, nem is értem, a kórházban miért nem így csinálják.

Hónom alatt egy-egy kifejezetten erre a célra beszerzett kispárnával elhelyezkedem az ágyon. Törökülésben ülök a falnak támaszkodva, a hátam mögött is egy párna. Bandi az egyik kispárnára helyezi Katát, aki már-már hisztérikus magasságokban üvölt, a másikra Bencét, aki úgyszintén kivörösödött fejjel követeli a tejadagját, én pedig megpróbálom őket óvatosan a helyükre irányítani. Ezzel csak azt érem el, hogy Kata félig a hátam mögé csúszik, Bence viszont legurul egy kicsit a párnájáról. Na, kezdjük csak elölről! A lábam így nem lesz jó, máshogy kell raknom, hogy a térdemmel tarthassam a párnákat. A kezemmel pedig tartom a két pici babafejet, miközben lélegzet-visszafojtva célzok... Hopp, sikerült. A fülsiketítő ordítást hirtelen felváltó csöndben hatalmasat sóhajtunk mi, szülők, a bébik pedig megnyugodva behunyják a szemüket (na végre, hogy adtatok enni).

Bandi is odakuporodik mellém, önfeledten gyönyörködik cuppogó gyerekeiben. A hátam egy percen belül rettenetesen megfájdul, de nem merek megmozdulni, nehogy ide-oda guruljanak. Na igen, ezen a testhelyzetügyön még dolgozni kell, így valahogy nem tökéletes.

Nemsokára felteszem a vállamra Bencét büfizni, és vigyázok, hogy közben Kata se csússzon sehova. Nem akármilyen feladat! Katát aztán apa viszi büfiszünetre. A csöpp kislány murisan simul az apaóriás vállára, láthatóan élvezik egymás társaságát. Csodálatos, hogy végre addig dédelgethetjük őket, amíg csak jólesik, és annyiszor repetázhatnak, ahányszor csak akarnak.

Hamarosan az is kiderül, miért nem tele hassal cserélik a pelusokat a kórházban. Akármilyen óvatosan mozgatom is őket, mindenképpen visszajön belőlük némi tej. Na jó, határozom el, ezután nem akarok mindenáron okosabb lenni, megfogadom a tanácsokat, melyeket útravalóul kaptam. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy ne próbáljam őket igény szerint szoptatni, ha nem akarok pár napon belül diliházba kerülni. Egy babánál kézenfekvő megoldás, de kettőnél kész rémálom lenne, figyelmeztettek előre. Ha történetesen mindig felváltva éheznének meg, hamarosan azon venném észre magam, hogy a nap huszonnégy órájában szoptatom hol az egyiket, hol a másikat. Azt tanácsolták, tartsam magam a háromóránkénti menetrendhez - amit eddig is megszoktak a bébik -, naponta hétszer, a nyolcadik alkalommal pedig (hajnali háromkor) csak teáztassam őket. A terve szerint ezt a teázást fogják először elhagyni, aztán szép sorban a többi éjszakai tejbevitelről is leszoknak majd. Csak hónapok kérdése az egész.

Most mindenesetre berakosgatjuk őket a lakályos kiságyakba aludni, bár közben motoszkál bennem némi aggodalom, nem lett-e túl szoros vagy éppen túl laza a pelusuk. Gyorsan letudom a fejést, aztán beindítom a mosógépet, és lerogyok Bandi mellé, aki közben ebédet készített. Mire megesszük, két óra múlt, már egy óra sincs a következő etetésig. Ja, és a cumisüvegeket és társaikat is sterilizálni kell valamikor, el ne felejtsem. Most mindenesetre ledőlök pihenni egy kicsit, Bandi ragaszkodik hozzá. Majd ő kitereget, mondja. Oké, benne vagyok, ásítok hálásan, és már alszom is.

* * *

Arra ébredek, hogy a mosógép nem éppen diszkrét centrifugálásba kezd. Ideje is magamhoz térni. Összeütök magamnak egy kávét (éljen a Nescafé), és lassan ébredezek. Bekukucskálok a gyerekszobába, minden kiskorú békésen alszik. Keverek egy sterilizáló folyadékot, és beletuszkolom a cumisüvegeket, cumikat. Mivel műanyagból vannak, túl könnyűek, és mindenáron felfelé igyekszenek. Eljátszadozom velük vagy öt percig, mire nem marad bennük egyetlen buborék sem. Végezetül melléjük teszem azt a csipeszt is, amivel a már steril cuccokat fogom kihalászni. Persze, hogy ez utóbbi az edény legaljára csúszik, merthogy fémből van. Ott maradsz - morgom neki, nem hagyom magam felbosszantani.

Bandi lassan végez a teregetéssel. Úgy aggatja fel a ruhákat, hogy minden gyűrötten fog megszáradni, de sebaj, örülök, hogy segít, és nem szólok egy szót sem. Bence közben nyöszörögni kezd, felveszem, és ringatom egy kicsit. Aztán megacélozom a lelkemet, és tornáztatni kezdem a franciaágyon. Ó, milyen csalódott, úgy tűnik, nem erre számított. Keservesen ordít. Hallom Bandi sietős lépteit az előszobából, majd aggódó arca is megjelenik az ajtóban. Most ő is láthatja, amint nagy keservesen felülésbe húzom Bencét a kezénél fogva, ez az egyik legszadibb gyakorlat.

- Borzasztó - sápad el kedvesem. Döbbenten figyel bennünket néhány másodpercig, utána sürgősen elfordul. Látni sem bírja a küszködésünket. Pedig voltak olyan ábrándjaim, hogy legalább a torna egy részét az ő hatáskörébe utalom. Úgy tűnik, ez nem fog összejönni. Csitítgatom Bencét, aztán halkan énekelni kezdek neki. A Micimackó jut eszembe először, azt már úgyis jól ismerik, hallották elégszer a hasamban: én már akkor is gyereknótákat hallgattam a kedvükért. (Na jó, bevallom, rock and rollt és bluest is, de csöppet se bánták.) Bence fülelni kezd, és rögtön elcsendesedik.

- Zik-zik-zik - éneklem, és ritmusra tornáztatom.

- Tönkreteszed a hallásukat - figyelmeztet Bandi, aki valamiért meg van róla győződve, hogy hamis a hangom. Pedig annyira nem is. - Még Katát is felébresztetted - korhol tovább műfelháborodottan. Közben persze nagyon is elégedett, hogy újra felveheti a lányát. Kicsit sutyorognak, biztos amolyan apa-lánya titkokat, aztán Bandi tisztába teszi Katát, és velem énekli, hogy zik-zik-zik. Nagyon profi. Rábízom Bencét is, ha már olyan ügyes. Addig az ablakhoz viszem Katát, szemügyre vesszük a fákat, bokrokat. Nőttek, amíg nem voltam itthon. A füvet is nyírni kellene már, veszem észre, és azonnal elkap a sóvárgás egy jó kis fűnyírás után.

- Mit szólnál, ha holnap levágnám a füvet? - fordulok Bandihoz lelkesen, de ő nem szól semmit, mert éppen fontos beszélgetnivalója van Bencével. Rám se hederít.

- Hahó! - lépek mellé kicsit sértődötten. - Mikor lesz félfogadás? Kérdésem van.

Végre idefigyel, elveszi tőlem Katát. - Levághatod felőlem - mondja flegmán -, csak előbb fejezd be ­Bencét.

Értetlenül nézek rá, elvégre minek kezdte el, ha aztán nem fejezi be? Ja, sejtem már. Biztosan talált valamit a pelenkában, amit a kényes apaorr nem bír. Apukám is mesélte egy párszor, hogy ruhacsipesszel az orrán tett tisztába, ha nagyon muszáj volt. Na jó, megadóan vállat vonok, és bontogatni kezdem a tépőzárakat. Aztán csodálkozva lehajolok, hogy lássam, mi csillog Bence popsija alatt. Egy medál az, belevésve a gyerekek neve és a születési dátumuk. Gyönyörű. Már röppenek is a nyakába.

- Csak most lett kész - mentegetőzik. - Elsőre rosszul írták a dátumot, és ki kellett javítani.

- Köszönöm - mondom meghatottan. - És én még azt hittem, a büdös miatt kell nekem befejeznem.

- Á, nem - tiltakozik nevetve. - Egy kis büdöstől nem hátrálunk meg. Csak méltó helyre akartam rejteni.

- Ennél méltóbb helyet nem is találhattál volna - mondom. - Köszönöm szépen.

- Én köszönöm neked ezeket a szuperbébiket.

- Szívesen - válaszolom. - Nagyon megérdemled őket.

- Biztos? - kérdezi, és én buzgón bólogatok.

Elég a szirupból - mondanák az említett bébik, ha tudnák -, most már velünk foglalkozzatok! Ehelyett csak nyöszörögnek egy kicsit, de ez is épp eléggé hatásos. Pontosan jár a kis belső vekkerük, három óra van, nyomás enni.

Hát ma aztán kiizgultam magam alaposan, mintha csak megnéztem volna három horrorfilmet egymás után. Reggelre mindkét apróság feneke pipacspiros lett, hisz olyan érzékeny a bőrük. Azonnal telefonáltam a doktornőnek, aki először is hisztéria elleni lelki elsősegélyben részesített, majd megnyugtatott, hogy semmi végzetes katasztrófa nem történt, csak éppen másféle popsikenőcs kell a gyerekeknek. Meg egy újabb kence, amíg sebes a popsijuk, hogy minél előbb rendbe jöjjön. Bandi rögtön elő is kászálódott az ágyból, hogy induljon a receptekért. Ahhoz képest, hogy fél éjjel egyáltalán nem aludt, igazán készséges volt.

Mire visszaért a kenőcsökkel, én már túl voltam egy újabb kisebbfajta idegösszeomláson, ugyanis kicsit melegnek éreztem a babákat, és vesztemre megmértem a lázukat. Hőemelkedés! Riadó, vészhelyzet! Azonnal 180-ra ugrott a pulzusom, és reszkető kézzel hívtam fel ismét a doktornőt. Szerintem már a telefon hangjából tudja, hogy én vagyok az, lehet, hogy ilyenkor csöngés helyett sikoltozás hallatszik. Megbeszéltük, hogy egy órán belül kijön. Azért azt még megkérdezte a biztonság kedvéért, hogy a fél fokot levontam-e az értékből a hőmérőzés után. Hát persze hogy levontam, sértődtem meg. Hisztis vagyok, az igaz, és lila köd szállta meg az agyamat a lázmérő láttán, de azért azt tudom, hogy le kell vonni öt tizedet. Azért, mert anya lettem, még nem bolondultam meg teljesen!

Máskülönben rettenetesen melegem volt, annyira, hogy még a saját bőrömet is nehéz volt elviselni magamon. Bandi is csak egy szál sortban bírta ki a hőséget, Niki pedig szinte rátapadt a viszonylag még mindig hűvös kőre, és szorgalmasan lihegett a hőleadás érdekében. Ma tetőzött a meleg, évszázados hőmérsékleti rekordok dőltek meg. Egyszer csak, ahogy a gyerekekre néztem, motoszkálni kezdett egy gondolat a fejemben: nem lehet, hogy túlöltöztettem őket? Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Lehántottam róluk egy-két réteg ruhát, mindössze egy trikót hagytam rajtuk. A piros popsijuknak se fog ártani a levegőzés, rémlett fel halványan korábbi olvasmányaimból.

Fél óra múlva már mindkettőnek normális volt a testhőmérséklete. Egyszerűen csak túlmelegedtek, és le kellett hűlniük. Ki tudja ezt követni? Harminc fokban még sapka és kabát is kellett rájuk, negyvenben viszont már jobb nekik pucéran? Ráadásul nem is igazán vagyok az a hőmérőnézegető típus, aki mindig pontosan tájékozott a Celsiusokról. Honnan fogom tudni, hogy mikor kell sapka, és mikor nem? Bandi szerint, ha nekem melegem van, akkor nyilván a bébiknek is, és a többi. De ez nem ilyen egyszerű. Ha sokáig egy helyben ülök (ez mondjuk mostanában nem igazán jellemző), vagy idegeskedek, rögtön ráz a hideg, mindegy, hány fok van. Viszont ha vasalok, mindjárt melegem lesz. A hormonok dübörgéséről már nem is beszélve. Hogy lehet így tájékozódni? Bandi szerint egyszerűen használjam a józan eszemet. De van nekem olyanom egyáltalán?

Mivel a gyerekeket sikerült házilag rendbe hozni, fel se tűnt, hogy a doktornő mennyit késik. Az igazat megvallva egy kicsit ki is ment a fejemből. Közben kilenc óra lett, eljött a pótreggeli ideje.

Már nagyban táplálkozott az aprónép, mire végre felfigyeltem rá, hogy édes hármasunkat állandó autódudálás zavarja meg. Hát persze. Egyfolytában dudál valaki az utcán (ahelyett, hogy kiszállna a kocsijából és becsöngetne), úgyhogy kész csoda, hogy egyáltalán feltűnt. Most viszont hirtelen teljes pánik tört ki rajtam, azonnal tudtam, hogy csak a doktornő lehet az, aki valamiért nem tud bejutni a kapun. A beszűrődő hangokból ítélve igazam is volt.

Bandi gyorsan kirohant és beengedte. Kiderült, hogy szegény mintegy húsz perce felváltva nyomja a csengőt és a dudát, hátha valaki felfigyel rá. Már éppen ott tartott, hogy elmegy, csak nem engedte a tudat, hogy beteg gyerkőcök várnak rá a bezárt kapu túloldalán. Bandi szabadkozik, úgy látszik, ez a csengőnk is elromlott, pedig tegnap még működött. A szoba ajtaján keresztül is hallom, ahogy a legnagyobb egyetértésben szidják a vezeték nélküli csengőket, amik teljes bizonytalanságba döntik a világot, mert hol működnek, hol nem. Egyszer a nedvességtől némulnak el, máskor az elem fogy ki bennük tragikus hirtelenséggel, őrület.

- És hol vannak a gyerekek? - kérdezi váratlanul, ám annál jogosabban a doktornő, kissé megenyhülve a hosszas váratás után.

- Ööö... - jön zavarba Bandi. - Zsuzsi éppen szoptatja őket.

- Mindkettőt? - ámul a doktornő.

- Igen, egyszerre szoktak enni - feleli kedvesem.

- Hű, ezt látnom kell! - lelkesedik. - Ugye megnézhetem? - kérdezi szinte esdekelve, mint egy kisgyerek.

Hát hogyne. Belépnek a szobába olyan csendben és áhítattal, mintha csak templomba jönnének. A doktornő szeme minden átmenet nélkül elfelhősödik a meghatottságtól, ahogy meglátja a babákat. - Csodálatos - suttogja.

- Rögtön kész vagyunk - biztosítom gyorsan, mert nagyon szégyellem magam, amiért ennyit kellett várnia.

- Csak fejezzék be - nyugtat mosolyogva. - Majd kint megvárom. - Az ajtóból még visszafordul: - Nahát, micsoda szívet melengető látvány!

A nappaliba mennek, és hallom, hogy Bandi kávéval kínálja. Szerencsére a gyerekek már tényleg jóllaktak, hasra fektetem őket az ágyunkon egy-egy textilpelusra, és magamat is rendbe szedem gyorsan. Még vár rám egy nehéz feladat, bevallani a doktornőnek, hogy a bébik orvosi segítség nélkül is meggyógyultak. Félek, nehogy ez már túl sok legyen neki egyszerre.

De nem haragszik, még meg is dicsér, amiért rájöttem, hogy egyszerűen túlmelegedtek, és levetkőztettem őket. Azért gyorsan megvizsgálja a gyerekeket, és megerősíti, hogy teljesen rendben vannak. Újra elcsodálkozik, hogy mennyire gyönyörűek, és még az sem bosszantja fel, hogy búcsúzóul Niki majdnem felborítja szeretetrohamában, és sáros tappancsnyomokkal ékesíti a szoknyáját.

Azt hiszem, kifogtuk a világ legangyalibb gyerekorvosát.

Bencét délelőtt háton fekve találom a kiságyban. Lelkesen integet a forgó-zenélő állatfiguráknak. Ráncolom a homlokom, lázasan töröm a fejem. Emlékszem, hogy az előbb még hason feküdt. Bandi füvet nyír, nem valószínű, hogy közben bejött volna a kisfiát megfordítani. A biztonság kedvéért azért megkérdezem. Nem ő volt.

Bambán vigyorgunk egymásra és a fiunkra, aki tizenegy hetesen hanyatt fordult. A főhős azonban ránk se hederít, nem érdekli semmi más, csak a feje fölött csüngő színes játékok.

A családi körtelefonnak semmi se állhat útjába, máris elbüszkélkedünk a sarj csodálatos tettével. A többség elájul az örömtől. A józan kisebbség viszont úgy véli, hogy véletlenül történt az eset, mert még túl kicsi ahhoz, hogy szándékosan megforduljon. Na nem baj, őket máskor nem hívjuk.

Csak rágnak és rágnak és rágnak. Bármit, amit meg tudnak kaparintani: a zoknijukat, a játékaikat, a kiságyat, a biztonsági övet az ülőkékben. Ha más nincs kéznél, akkor az öklüket. Vagy egymásét, mindegy, a családban marad.

Naponta többször ellenőrzöm, nem türemkedik-e valahol a szájukban az első fogacska, és gyógynövényes csodaszerrel kenegetem az ínyüket, ami állítólag megkönnyíti a fogzást. A nyáltermelést legalábbis mindenképpen fokozza, az biztos.

Kata egyfolytában köp! Annyira tetszik neki a dolog, hogy buzgón gyakorolja - persze főleg evés közben. Miután tisztáztuk a védőnővel, hogy nem azért köpköd, mert nem kell neki az ebéd, inkább valamiféle játék ez nála, sőt kommunikáció - merthogy pár nap után már Bence is vissza-visszaköpködött -, azt a tanácsot kaptam, türelmesen szóljak rájuk mindig, hogy „nem szabad”, előbb-utóbb majd leszoknak róla. A legfontosabb pedig: nehogy lássák rajtam, hogy tetszik a köpködős játék. Még hogy tetszik?! Az, hogy minden harmadik falat porlasztva a pólómon landol, és etetés végére nem látok át a szemüvegemen?! A nemtetszéssel tehát nincs gond.

Lassacskán félve várom az etetéseket, utána átöltözök, csiszatolom a padlószőnyeget, letörlöm az eltalált bútorokat stb. És türelmesen ismételgetem „nem szabad”. Ezzel annyit sikerült is elérnem, hogy kislányom már minden tiltásra - például túlzott ismerkedés a konnektorral, zokni illegális levétele a lábáról - köpéssel válaszol. Úgy érzem, kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok (néha sárgarépából vagy spenótból is), így cselhez folyamodtam. Mivel utálja, ha megtörlöm a száját, minden köpés után ezt teszem, de nem igazán használ.

Továbbra is sikerült megőriznem a türelmemet, de ha köpköd, egy percig csak Bencét etetem tovább. Csakhogy ezt az igazságtalanságot megelégelve, Bence is köp. Ekkor visszatérek Katához, és ez így megy hetek óta. Csak ráunnak valamikor!

Bence jár! Délelőtt kézen fogott, és elindult mellettem. Egy ideje már mindketten araszolgattak a bútorokba kapaszkodva, időnként letottyanva a popsijukra. A kézen fogva járást is egy újabb örömteli állomásnak tekintettem a fejlődésükben, ahogy olvastam is róla. Bence viszont nem olvasgat szakirodalmat, és mint egy szeszélyes kisvonat, épp csak enyhe lassítással robogott el a peron mellett. Pár perc után ugyanis elengedte a kezem, és önállósította magát. Azóta faltól falig közlekedik, és közben fülig ér a szája. Kata meglepve vette tudomásul, hogy a tesó függőleges testhelyzetbe rendeződött, és nem is nagyon akarja már a szokásos mászótechnikát alkalmazni. Így ő is sokszor feláll valami biztonságos bútordarabba csimpaszkodva és táncol. Úgy riszál, mintha csak a riói karneválon lenne.

Hűha, nem jön rám a nadrágom! Rosszat sejtve ráálltam a mérlegre, hát majdnem el is ájultam: hat kilóval többet mutatott a szokásos súlyomnál!

Azonnal véget vetettem mindenféle kajapótló nassolásnak, sőt életemben először zord fogyókúrába kezdtem. Ja, és vadul tornáztam, hetente legalább háromszor, mialatt a gyerekek délutáni álmukat aludták. Csakhogy egyre többször jött közbe valami, vagy nem aludtak egyáltalán, vagy csak felváltva. Volt, hogy épp csak bemelegítettem, mikor Kata felriadt, visszaaltattam, ledaráltam a súlyzós gyakorlatokat, ekkor Bence jelezte, hogy már köszöni, de eleget aludt. Kitettem a járókába, hogy legalább a hasizomgyakorlatokat elvégezzem gyorsan, ekkor csöngött a telefon, mert hívott valaki, aki tudja, csak akkor érek rá, ha a csemeték alszanak... szóval a tornának lőttek. Persze nem adom fel, ha tudom, elkezdem, aztán legfeljebb félbe marad.

Azzal vigasztalom magam, hogy a napi házimunkán túl a gyerekekkel való foglalkozás is felér némi sporttal. Íme néhány példa:

Átmozgató edzés: egész napos szaladgálás a gyerkőcök után. Ügyeljünk a helyes légzéstechnikára a „köpd ki gyorsan!”, a „ne rámolj ki onnan!”, illetve a „hol a zoknid már megint?!” felkiáltások közben.

Általános erőnlét javítása: minimum egyórás séta, lehetőleg nehéz terepen, lejtőn felfelé, alaposan megrakott babakocsival.

Súlyemelés: a gyerekek emelgetése, ide-oda rakosgatása reggeltől estig. Ha utánaszámolok, akár dúdolhatom is közben a 16 tonna című dalt.

Szabadfogású birkózás: a legvidámabb sportlehetőségek egyike, hempergés velük a gyerekszoba szőnyegén.

Kötöttfogású birkózás: pelenkázás, öltöztetés közben végezhető a csemetékkel, akik forognak, felállnak, fejen állnak, vagy bármit, csak hanyatt nem hajlandók feküdni.

Mellizom-erősítés: hanyatt fekszünk, nyújtott karral magunk fölé tartunk egy gyereket, és előre-hátra lóbáljuk a levegőben. Színesíthetjük a gyakorlatot a zsip-zsup-kenderzsup vagy hinta-palinta mondókákkal. Garantáltan tetszeni fog nekik!

Hasizomgyakorlat: nyújtott lábbal üljünk a szőnyegre, combunkra ültessünk minél több csöppséget (ha készleteink korlátozottak, végezzük gyakrabban a gyakorlatot), enyhén dőljünk hátra, és játsszunk höc-höc katonát.

Derékkarcsúsítás: üljünk le, és mikor csemeténk a hátunk mögött áll, hirtelen forduljunk felé derékból vicces arckifejezéssel, esetleg „ki macerál?” vagy „kukucs” felkiáltással. Erre ő az ellenkező irányba szalad viháncolva, mi is arra fordulunk, majd vissza. Míg ő ide-oda szaladgál, mi veszíthetünk egy-két centit az úszóguminkból.

A sporttevékenységen kívül gyermekeink számos más képességünk fejlesztésére, esetleg alternatív gyógymódok alkalmazására is lehetőséget nyújtanak.

Ügyességfejlesztő gyakorlat: az étel becsempészése a szájukba, gyógyszerbeadás, lázmérés.

Reflexfejlesztés: a pelenkák gyors kicserélése kicsinyeink alatt, különös tekintettel arra, hogy hajlamosak pisilésre kihasználni azt a töredék másodpercet, amíg nincs alattuk pelenka. További lehetőség a félreugrálás a hozzánk vágott játékok elől (vigyázat, a kezdők sok kék-zöld foltot, púpot szerezhetnek).

Akupresszúra: erre szintén pelenkázás, öltöztetés közben nyílik alkalom, mikor gyermekünk számtalanszor hasba rúg bennünket. Azt persze nem tudom, az érintett - fájdalmas - területen vannak-e gyógyító pontok.

Talpmasszázs: ha nem pakoltunk el rendesen, egy-két széthagyott játékra biztosan rálépünk. Vigyázat, csak mezítláb hatásos, így viszont fájdalomküszöbünk tesztelésére is kiválóan alkalmas gyakorlat.

Ünnepélyes hangulat, tömény boldogság, egyévesek lettek a gyerekeink! Ennek örömére már a délelőtt a cukrászdában ért minket, ahol alaposan leapasztottuk a fagylaltkészletet, az aprónép pedig annyi tölcsért gyömöszölt magába, amennyit csak bírt. Ezek után nem csoda, hogy az ünnepi ebédből inkább kisplasztikákat készítettek. Előkerültek a gondosan kiválasztott, hetekkel korábban megrendelt tortaköltemények: Katá­nak egy nagy katicabogár, Bencének egy mackó.

A büszke apa tűzijátékot is szerzett a tortákra, legnagyobb rémületemre, ugyanis nekem kellett őket meggyújtani. Mert ő persze egy videokamerával zsonglőrködött, a szokásos utasításokat osztogatva, mint: erre fordítsd, ne takard el, egyszerre gyújtsd meg és hasonlók. Az első rakéta olyan hirtelen lobbant lángra, hogy ijedten ugrottam egyet, legszívesebben hasra vágódtam volna, kezemet a tarkómra szorítva, harsány feküdj! ordítás kíséretében. A másik sehogy sem akart meggyulladni, végül hatalmas robbanással mégis szikrázni kezdett.

- Kicsit utógyújtásos - jegyzi meg kedvesem nyugodtan, nekem viszont összevissza kalimpál a szívem, és azt fontolgatom, hogy sürgősen be kellene szereznem egy pacemakert. Nem bírom én ezeket az izgalmakat!

A gyerekek biztonságos távolságból figyelték a tűzijátékot, amíg eléjük nem toltuk az egy-egy gyertyával díszített finomságot, arra buzdítva őket, fújják el a lángot. Éppenséggel több eszünk is lehetett volna, Bence hirtelen odanyúlt, és a kezével oltotta el a gyertyát. De semmi bömbölés, épp csak grimaszolt egyet ez a kis atomkori Mucius Scaevola.

Kata megízlelte a katicatortát, aztán nagyívben kiköpte, és inkább hozzálátott a pöttyei átrendezésének. Bence növekvő ellenszenvvel méregette a mackót, nem volt hajlandó megkóstolni, viszont vonakodva tapicskolni kezdett a tortában. Amikor a kezéről véletlenül a szájába került egy kis torta, az undortól még a hideg is kirázta. Na tessék! Ilyen erővel sártortát is kaphattak volna. Végül nagy összpontosítással elhelyezi a kézlenyomatát a csúf mackón, mint valami hollywoodi híresség, és a továbbiakban tudomást sem vesz róla. Kata időközben már az összes pöttyöt leműtötte a katicáról, és rosszallóan lesi, ahogy a bátyja tűnődve lapogatni kezdi, mint a dinnyét szokás, vajon elég érett-e. Bence bele is markolt az érdekes piros akármibe, majd gondosan visszagyömöszölte a kezében maradt darabot a helyére. Kata miután megelégelte a garázdálkodást, igyekezett a tortát elrángatni Bence elől. Iszapbirkózás-szerű jelenet kezdődött, amit hamar félbeszakítottunk azzal, hogy elővettük az ajándékokat.

Bár először jobban izgatták őket a mi pezsgőspoharaink - sőt Kata még a vödrét is hozta, hogy abba kér -, a csomagolópapír zörgése mégiscsak felkeltette az érdeklődésüket.

Az ajándékokat igyekeztünk a „bevezetés a színek és formák világába” jelszóval összeválogatni, de egyelőre csak rágcsálás és dobálás céljára használták őket.

Kárpótlásul Kata leleményes műsorszámmal kápráztatott el bennünket, rájött ugyanis, hogy a szokásos módszerrel képtelen előbbre jutni, ha szoknyát visel. Így kifejlesztett egy nyújtott lábas technikát, és azóta csak így közlekedik, akármi is van rajta.

A fieszta zárásaként gyerkőceink vad pizsamapartit rendeztek Kata kiságyában, amihez mi is lelkesen csatlakoztunk. Elég hamar kidőlünk ugyan, ők kétségtelenül tovább bírják. Mikor már úgy tántorognak, mint két kivénhedt bokszoló a tizenkettedik menetben, gyorsan lefektetjük őket. Készségesen elnyúlnak az ágyukban, és ájultan végigalusszák az éjszakát, ahogy komoly egyévesekhez illik.

Örömmel tapasztalom, hogy kezdenek leszokni a köpködésről. Manapság már csak elvétve fordul elő a dolog. Új szokásokat vettek fel. Bence felteszi a lábát az etetőszék asztalrészére, rászólok, erre csibészesen vigyorogva leteszi. Ezt mintegy hatvanszor egy etetés alatt. Kata pár falatonként elkezd „papázni”, ilyenkor megbeszéljük, hogy apa dolgozik, este jön haza, akkor majd találkoznak. Boldogan végighallgat, megnyugszik, és elégedetten elfogadja a következő kanál főzeléket. Az önálló evés is újdonság, mindkettőjük előtt egy-egy saját tányér, a kezükben saját kanál. Micsoda izgalmas játék! Először megpróbálnak a kanállal a szájukba találni, később viszont érdekesebb megfordítani a tányért, és a fenekét püfölni, netán egymás fülébe kotorni némi pépet.

Mindenesetre érdekes monológot hallgathat az esetleges fültanú, amikor etetem őket. Valami ilyesmit: - Tedd le a lábad, Bence... Úgy, Kata, ügyes vagy, igen apa most dolgozik, este majd találkoztok... Ne dobd el a kanalad, látod, most leesett... Ejnye, nem szabad a Kata fejére kenni, kisfiam, tedd le a lábad... Ne borítsd ki a tányért, ne tenyerelj bele!... Várj, megtörlöm a kezed... Apa majd este jön, ne dörgöld a szemedbe... Tedd le a lábad, ejnye, most a zoknid is olyan lett!... Apa dolgozik, ne öntsd ki!

Hol vannak már azok az unalmas köpködések!

A karácsony egész jól telt, leszámítva egy-két apróságot. Például, hogy az autónk reggel úgy döntött, nem indul be, még hosszas bütykölés után sem. Pedig a videokameráért el kellett menni a kölcsönzőbe, hiszen a lassan másfél évessé cseperedő gyerekek karácsonyát feltétlenül meg akartuk örökíteni. Miután több szerelő is jót vidult az ötleten, hogy az ünnep ellenére javítsa meg, a szomszédunk elvitte Bandit a kölcsönzőbe. Csakhogy otthon kiderült, hogy a nagy nehezen megkaparintott kamera szintén nem akar működni. Ekkor az idegeink már kezdtek vitustáncot járni. Bandi újra és újra végigpróbált mindent, de az a dög felvevő csak nem csinált semmit. Autó híján még azt sem tehette meg, hogy visszavigye és hozzon egy másikat, így csak dühöngtünk, és fokozódó hévvel téptük a hajunkat.

Az idő közben száguldott, ünnepi ebéd és karácsonyfa-díszítés még sehol. Tetézte a tetézendőket, hogy holnapra vendégsereget várunk, és előre főztem, amit lehetett. A nagy kapkodásban aztán néha a leveses fakanállal kevergettem a csokikrémet - kész csoda, hogy a végére mindennek megmaradt a saját íze.

Az apróságokat gyorsan megetettem, és ágyba dugtam. A terv az volt, hogy amíg alszanak, mi is megebédelünk (igen ám, de mit is?), majd feldíszítjük a fát, és ha felébrednek, jöhet a nagy meglepetés, az ajándékokkal körberakott karácsonyfa. A megvalósítástól még elég messze voltunk, de ekkor a kamera hirtelen, egyik pillanatról a másikra mégis működni kezdett, így rögtön jobb kedvünk lett. Nekiláttunk hát az ünnepi konzervebédnek, elvégre nem az a fontos, mit eszünk, hanem, hogy milyen hangulatban. Addigra már nyilvánvalóvá vált a következő vis maior, mégpedig az, hogy Bence nem hajlandó aludni, és amilyen zajosan üzemel, Katát is bármikor felébresztheti. Soha ilyen sebességgel még nem díszítettem fát, Bandi pedig gyorsan köré pakolta az ajándékokat.

Épp időben készültünk el, pont, mikor csemetéink őrületes ordításba fogtak, mintegy másfél órával korábban, mint ahogy mi az ébredésüket terveztük. Gyorsan rájuk adtam a papucsot, és kiterelgettem őket a szobájukból, miközben Bandi karácsonyi CD-t tett be, és tüzelőállásba helyezkedett a kamerával. Bence - amint észrevette a karácsonyfát - odarohant, és rávetette magát a díszhelyen trónoló hatalmas mackóra, aztán sorra vette a többi játékot is. Kata először tudomást sem vett az egész felhajtásról, szokásához híven a cipőkkel kezdett el játszani az előszobában, majd felkapott egy kóláspalackot, és boldogan lóbálta. Végül azért felkeltette az érdeklődését egy sampon a fa alatt, majd apránként a többi ajándékot is megvizsgálta. Mindenesetre ennek a samponnak volt a legnagyobb sikere, még a kutya is teljesen tűzbe jött tőle, úgyhogy a felvételeken többnyire ő szerepel, amint bozontos bundájával ugatva hömpölyög a gyerekek előtt. Zenei aláfestésként pedig: mindkettőnk amúgy ritkán megszólaló mobilja az ajándékbontás meghitt perceit választotta őrült ciripelésre, csicsergésre, némileg elnyomva a karácsonyi dalokat. Szóval volt egy kis felfordulás, de boldog gyerekarcocskák is, ami mindennél fontosabb.

Kata a születésnapja tiszteletére kemény, viszkető, vörös dudorokat növesztett magán. Rémisztő látvány, de az oka elég prózai: rovarcsípés-allergia. Egyszer már előfordult, így szerencsére tudom, semmiféle egzotikus kór nem áll a háttérben, valószínűleg egyszerűen megcsípte egy szúnyog. A terápia belsőleg kalcium és allergia elleni cseppek, külsőleg pedig mentolos rázókeverék. Röpke egy óra alatt végig is ecsetelem a gyermeket, aki úgy néz ki, mintha most bújt volna elő egy liszteszsákból. Sebaj, azért remekül mutat rajta az ünnepi ruhaköltemény, vidám, repdeső fürtjeiből pedig valóságos fodrászati remekművet rögtönzök.

Irány a terasz és a kert. Sorra érkeznek a várva várt vendégek, nagyiék, Csuti. Befut Kriszti is, és meglepi Katát élete első rózsaszálával. Szerencsémre vállalja a szokásos pirotechnikai feladatokat, és Kriszti gyújtogatja a tűzijátékokat is a tortákon; Katáé egy szépséges baba, habos szoknyában, Bencéé pedig egy nagy piros autó. Gyönyörködve nézik, majd vonakodva belekóstolnak.

Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy életünk hátralévő részét szereléssel és az ezzel együtt járó sebesüléseink ápolásával fogjuk eltölteni. Ugyanis csupa olyan ajándékot szereztünk be, amit barkácsolni, csavarozni kell, vagy legalább felfújni. Szóval szenvedünk, tépjük a hajunkat, időnként bekötjük egymás sebeit, és egyfolytában azon vitatkozunk, vajon így kell-e szerelni, vagy pont fordítva. Az apróságok először kíváncsian figyelik ügyetlenkedésünket, aztán unalmukban vakolni kezdik a falat - tortával.

Felfedeztünk a közelben egy jó kis játszóteret. Biztonságos játékokkal, körbekerítve, tele potenciális kis barátokkal. Csemetéim azonnal megrohamozzák a mászókákat, és fontos beszélgetésbe merülnek a többi gyerkőccel. A továbbiakban nem igazán kíváncsiak ránk, kissé megszeppenten kullogunk utánuk, feleslegességünk teljes tudatában. Az elérzékenyülés biztos jeleit fedezem fel magamon, torkomat a sírás szorongatja, a szemem sarkában könnycseppek gyülekeznek... Hiszen mintha csak most születtek volna, és máris mekkorák, önállóan jönnek-mennek, tökéletesen tudják, hogy mit akarnak. Segítség, még ne!, pánikol bennem a túlfejlett anyaén. Na szedd csak össze magad gyorsan - hűt le a józan ész, ami valahol mélyen azért szintén ott lappang. Óvatosan kedvesemre sandítok, hát bizony neki is elég felhős a tekintete. Azt hiszem, sürgősen valami lelki tréningbe kell kezdenünk, ha nem akarunk a gyerekek minden fontos társadalmi eseményén kiborulni. Elképzelem magam, amint a ballagáson drámaian elalélok, de persze csak miután túlzokogtam a fiatalok énekét. Vagy az esküvőjük - borzadok el a gondolattól -, ahol a nászinduló hangjaira szaggatom félőrülten a ruhámat, majd az ifjú pár lábaihoz omolva könyörgök, gondolják meg magukat... Na nem! Ilyesmiről szó sem lehet, térj már észhez!

El kell ismernem, gyerekeim remekül feltalálják magukat az idegen környezetben, a szokatlan tömegben. Ránk se hederítenek, felszabadultan viháncolnak a többiekkel.

- Anya, gyere! - hallom egyszer csak Bence hangát, és a szívem boldogan ugrik egyet: szükség van rám. Fel kell ültetnem a mérleghintára, hogy egy másik kisfiúval együtt billeghessen fel-alá. Közben Kata szalad hozzám, épp csak egy röpke orrfújásra, aztán máris rohan vissza csúszdázni.

- Ő is a te gyereked? - csodálkozik rám egy kisfiú, meglepetten nézve Kata után.

- Igen - felelem büszkén.

- Ez meg hogy lehet? - ámul.

- Tudod, ők ikrek - magyarázom. - Ketten születtek egyszerre.

Látom rajta, nem nagyon hiszi, gyanakodva méreget.

Pár perc múlva csigás hajú, óriási kék szemű kislány lép hozzám: - Megigazítod a hajcsatomat?

Hát persze. Szívesen babrálok a kislány fürtjein, üdítő változatosság Kata után, aki a fésülködés említésétől is sikoltozni kezd.

- Itt mindenkinek te vagy az anyukája? - toppan elém a gyanakvó kisfiú.

- Dehogy - felelem mélységes zavarban. - Csak megigazítottam a haját.

Rosszallóan csóválja a fejét, keze a csípőjén. Határozottan gyanús vagyok neki.

Lassan szedelődzködünk, indulunk hazafelé. Már az autó felé tartunk, boldogan fogom ugrándozó gyerekeim kezét. Egymás szavába vágva mesélik csodás élményeiket.

- Én holnap is jövök - közli Bence.

- Én is, én is - csicsergi Kata.

Valaki a nadrágomat rángatja, lenézek. Csöpp kisfiú érdeklődik mosolyogva, bekötném-e a cipőfűzőjét. Visszamosolygok, és a gyerekek kezét az apai marokba nyomva már nyúlok is a cipőfűzőért. Közben elkapom a gyanakvó kisfiú pillantását. Fülig ér a szája a kis titkosügynök-palántának, amint tréfásan megfenyeget az ujjával: - Úgyis tudom ám, hogy itt mindenki a te gyereked!